23. rész - Befejezés

Rohantam, mintha az életemért futnék. A felkelő nap első sugarai épphogy csak megvilágították az üres utcákat mikor végre megpillantottam úti célomat. Már csak át kell mennem az úton és ott vagyok. Épp indultam volna, amikor egy ismerős autó parkolt le az épület előtt. Gyorsan fedezékbe vonultam és rémülten figyeltem. Pár másodperccel később egy nagyon is ismerős alak szállt ki a járműből és lassú, komótos léptekkel elindult a bejárat felé. Mégis mi a fenét keres itt? Nick veszélyben van? Mit csináljak? Valahogy figyelmeztetnem kell Nick-et, de mégis hogy? A mobilom a táskámban pihen ki tudja hol. Telefonfülke nincs a környéken. Sehol egy ember, aki segíthetne. Mihez kezdjek? Gondolkozz, Dawn! Lehet, hogy azért jött, hogy végezzen Nick-el? Nick biztos felhívta, hogy a segítségét kérje. Akkor lehet, hogy csak azért van itt, hogy játssza a lelkiismeretes rendőr szerepét. De mégse álldogálhatok itt arra várva, hogy kiderüljön melyik változat igaz. Az alak már az utolsó lépcsőfokokat tette meg, majd megállt a kapu előtt és a kapucsengőt kezdte tanulmányozni.  Mi van, ha már tudja, hogy rájöttem, hogy Michael oldalán áll? Hiszen hallania kellett, amikor a nevét kiabálva dörömböltem az ajtón. Vajon el tudom hitetni vele, hogy még mindig bízom benne? Nincs időm tovább töprengeni, cselekednem kell. Mielőtt meggondolhattam volna magam, rohanni kezdtem és magamban imádkoztam, hogy a szerencsém kitartson még egy kicsit.

-          Clarke nyomozó! Nyomozó! – kiáltottam miközben szaladtam felé. Megfordult, de a döbbenettől szóhoz sem jutott. – Clarke nyomozó! De jó, hogy itt van! Kérem, segítsen! Michael…..Michael…..Én…..én…..megöltem őt! – néhány pillanatig azt hittem, hogy kész, itt a vége. Nem fogja bevenni, hogy tényleg a segítségét kérem. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy tudom ő Thomas bácsi. De reméltem, hogy a „megöltem őt” kijelentéssel kizökkenthetem annyira, hogy megfeledkezzen erről az apróságról.

-          Hogy mondja? – ült ki a rémület az arcára egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát. – Miss Philips, kérem, nyugodjon meg és mondja el mi történt pontosan!

-          Michael….Michael életben van. Elrabolt. De….de sikerült megszöknöm.

-       Mit mond? Mi az hogy életben van? A saját szememmel láttam a holttestét. – hazudta a szemembe. A kétszínű dög.

-     Nem tudom hogy lehetséges, de nem is ez a fontos. Azt hiszem…… megöltem őt. Altatót tettem az ételbe, de….de azt hiszem túl sokat, mert …… mert elaludt…..aztán már nem lélegzett. Annyira megijedtem, hogy nem is gondolkoztam csak….csak elfutottam onnan.

-          És…..és hol van most? – egyre jobban eluralkodott rajta a pánik.

-          A régi lakásomban…

-          Rendben! Öööööö…..maga most……én……

-    Nyomozó! Minden rendben? Mitől lett ilyen sápadt? – kérdeztem ártatlanul, magamban nagyon jól mulattam. Biztos voltam benne, hogy a tervem sikerült. Ha tud róla, ha nem, hogy lelepleződött előttem, most már nem számít.

-         Igen, igen…… persze! – vett egy nagy levegőt. – Maga most menjen fel Nick-hez, a többit bízza rám! Várják meg, amíg jelentkezem! Ne menjenek sehova és ne beszéljenek senkivel! Megértette?

-       Igen nyomozó, megértettem. Kérem, siessen és ….. vigyázzon magára! – Mondtam aggódva. Lehet, hogy színésznőnek kellett volna mennem? Suhant át a gondolat a fejemben.

A következő pillanatban már a kocsija felé rohant, bepattant és elhajtott. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és mosolyogva ütöttem be a kódot a kapucsengőn. Pár perccel később már a lakásajtó előtt álltam és vártam, hogy kinyíljon. Amint megpillantottam Gödröcskét azonnal a nyakába ugrottam, ő szóhoz sem jutott a döbbenettől. Szorosan öleltük egymást, szótlanul.  A feszültség és a megkönnyebbülés eluralkodott rajtam és az eddig visszafojtott könnyeim utat találtak maguknak. Remegtem és zokogtam, kétségbeesve kapaszkodtam Nick-be. Felkapott, a kanapéhoz sétált velem, leült, az ölébe ültetett és újra a karjaiba zárt. A többiek körbe ültek minket és aggódva várták, hogy megnyugodjak. Pár perccel később könnyeim apadni kezdtek, a remegésem is csillapodni látszott. Nem faggattak, türelmesen várták, hogy én szólaljak meg előbb, pedig biztos, hogy majd megőrültek a kíváncsiságtól. Összeszedtem magam és mielőtt bármit is mondtam volna nekik, a telefonért nyúltam és tárcsáztam a rendőrséget. Sietnem kellett. Reméltem, hogy a zsaruk még az előtt odaérnek, hogy Clarke nyomozó elvihetné onnan Michaelt. Gyorsan felvázoltam a történteket és figyelmeztettem őket Clarke-ra. Megnyugtattak, hogy azonnal indulnak a helyszínre és Nick lakásához is küldenek járőröket.

-          Rendben, köszönöm. – mondtam megkönnyebbülve és letettem a kagylót.

Amikor visszaültem a kanapéra négy kíváncsi, de rémült szempár meredt rám.  Elmosolyodtam és beszélni kezdtem. Körülbelül húsz perc telt el. Épp a végére értem a mondandómnak, amikor csöngettek. Megérkeztek a járőrök és tájékoztattak, hogy a lakás már üres volt, mire odaértek, de ne aggódjunk, el fogják kapni őket. Azt mondták pihenjünk le nyugodtan, ők vigyáznak ránk. Nem nyugtattak meg teljesen, de bíztam benne, hogy Clarke nem olyan őrült, hogy hagyná Michael-t idejönni. Mivel mindenki kimerült és fáradt volt, lefeküdtünk aludni egyet. Claire és James megkapta a vendégszobát, Eric kisajátította a kanapét a műtermemben, én pedig Gödröcskével együtt bevonultam közös hálószobánkba és szinte abban a pillanatban, hogy fejem a párnához ért elnyomott az álom.

EKÖZBEN

-          Michael! Michael! Ébredj már fel, az Isten verjen meg! Térj magadhoz!

-          Mi….mi van már?

-          Térj magadhoz te idióta!

-          Jól van, jól van. De….Thomas bácsi….mi történt?

-          Hogy mi történt? Ezt neked kéne tudnod. Hagytad, hogy az a kurva túljárjon az eszeden.

-          Mi? Dawn? Hol van? Mi történt vele?

-          Megszökött.

-         De mégis hogyan? Az utolsó, amire emlékszem, hogy együtt néztük a TV-t, aztán….aztán teljes sötétség. Hogy tudott meglépni?

-          Altatót tett a kajába.

-          Szóval ezért nem evett belőle. Az a kis ribanc….én…..én megölöm…..

-         Nyugodj meg! Én már mindenről gondoskodtam. Várunk pár órát hogy teljesen kitisztuljon a fejed, aztán leszámolhatsz vele.

-          Hogy érted, hogy mindenről gondoskodtál?

-          Azt hitte az a kis liba, hogy átverhet. De nagyot tévedett.

-          Mégis mi a fenéről beszélsz bácsikám?

-          Épp Nick lakása előtt voltam, amikor Dawn futott oda hozzám. Azt mondta, hogy altatót tett a kajádba, de túl nagy lehetett az adag, mert elaludtál aztán már nem is lélegeztél. Mivel tudja, hogy a te oldaladon állok, rám akart ijeszteni azzal, hogy megölt téged. Gondoltam belemegyek a kis játékába. Azt mondtam neki, hogy menjen fel Nick-hez és maradjon ott, amíg jelentkezem. Ahogy beszálltam a kocsiba, rögtön hívtam a kerületi rendőrkapitányt, aki mellesleg régi barátom, és figyelmeztettem, hogy egy őrült nő fogja őket hívni. Röviden vázoltam neki, hogy mit fog majd mondani és megkértem, tegyenek meg mindent, hogy a zakkant hölgy megnyugodjon, amíg én oda nem érek. Szóval mostanra már valószínűleg a járőr kocsi megérkezett hozzájuk, tájékoztatták őket, hogy mi megszöktünk, de nagy erőkkel folyik utánunk a kutatás. Reményeim szerint Nick két haverja és Claire hazamentek, a két jómadár pedig az igazat álmát alussza azzal a tudattal, hogy biztonságban vannak.

-          Azta, bácsikám! Te egy zseni vagy!

-          Mit nem mondasz?

-          Na, akkor lássuk a tervet!

2 órával később

-          Minden világos?

-          Igen, bácsikám. De van még egy kérdésem.

-          És mi lenne az?

-          Mi lesz Kevinnel?

-          Az öcséd túl hülye ehhez, jobb, ha kihagyjuk a buliból. A végén még mindent elrontana.

-          Igen, igazad lehet. Akkor indulhatunk?

-          Rajta!

A kapucsengő hangjára ébredtem. Nick nem nagyon zavartatta magát, így kénytelen voltam kimászni az ágyból, hogy beengedjem a rendőröket. Remélem jó híreket hoznak. Álmosan nyitottam ki a kaput, majd pár perc múlva kopogtak az ajtón. Kitártam és rögtön teljesen felébredtem. Clarke és Michael vigyorogva állt egymás mellett pisztollyal a kezükben. Hátrálni kezdtem. Besétáltak a lakásba és becsukták maguk mögött az ajtót. Ekkor a hátam mögül meghallottam Nick csoszogását.

-          Megjöttek a rendő….. – nem tudta befejezni a kérdést.

Hirtelen kezének szorítását éreztem meg a csuklómon, majd a következő pillanatban már a háta mögül szemléltem az eseményeket.

-          Hogy a fenébe kerülnek ide? Mégis mi jó francot csinál az a két idióta a ház előtt? – kérdezte Nick dühösen.

-          Ó, kedves Mr. Carpenter! Ne bántsa a rend őreit! Ők csak a munkájukat végzik. Csak azt teszik, amit én kértem tőlük. – válaszolta Clarke büszke mosollyal a képén.

-          Mi? Miről beszél?

-          Fontos ez most? – köpte a szavakat türelmetlenül Michael.

-          Nyugalom! Ne idegeskedj! Nos hát – kezdett bele Clarke – lássuk a lehetőségeket. Dawn, választhatsz. Önszántadból velünk jössz, és akkor a drága gödröcskés bájgúnárod életben marad vagy mindketten meghaltok itt és most. A döntés a tiéd.

Képtelen voltam megszólalni. Kétségbeesve szorítottam Nick kezét.

-          Gyerünk! Nem érünk rá egész nap. Válassz! – kiabálta Michael türelmetlenül.

-          Én …. én…..én ……

Ebben a pillanatban kivágódott a műterem és a vendégszoba ajtaja. James és Eric rávetette magát Clarke-ra, Nick pedig kihasználva a pillanatnyi zűrzavart Michael-t vette célba. Minden olyan gyorsan történt. James és Eric közös erővel megszabadította a nyomozót a fegyverétől, ami végül a lábam előtt kötött ki, majd néhány jól irányzott ütéssel próbálták a padlóra küldeni az immár fegyvertelen férfit. Eközben Nick-nek sikerült kiütnie Michael kezéből a pisztolyt, ami tőlük nem messze ért földet. Michael rögtön utánakapott, Nick pedig rávetette magát és hatalmas ütésekkel tarkított birkózásba kezdtek. Hol egyikük, hol másikuk nyúlt a fegyver után. Michael hirtelen lefejelte Nick-et, aki hátratántorodott a fejét ért ütéstől, ezt kihasználva Michael megszerezte a pisztolyt és Gödröcskére fogta.

-          Most meghalsz! – sziszegte a fogai közt és ujja már a ravaszon volt.

Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy végre magamhoz térjek. Felkaptam a lábam előtt heverő fegyvert és gondolkodás nélkül meghúztam a ravaszt. A jobb vállát találtam el, minek köszönhetően kiesett a kezéből a pisztoly. Felém fordult és megdöbbent arccal nézett rám.

-          Dawn.......Ne tedd ezt!…….Szeretlek!

-          Én viszont gyűlöllek! – kiabáltam és újra meghúztam a ravaszt, és újra és újra és….

6 HÓNAPPAL KÉSŐBB

-       Mit tervezel ma estére? – kérdezte Gödröcske pajkosan.

-       Gondoltam meghívhatnánk a többieket vacsorázni. Mióta visszajöttünk a nászútról alig találkoztunk velük.

-    Igazad van. Remek ötlet. – mondta, majd magához húzott. – Nos, Mrs. Carpenter! Mivel még csak délután két óra van, megtisztelne azzal, hogy a segítségemre lesz egy lepedő-akrobatika szám gyakorlásában?

-          Hmmm. Kedves Mr. Carpenter! Hogy is tudnék egy ilyen ajánlatnak ellenállni?!?

Este hétkor már mind az öten az asztal körül ültünk és önfeledten beszélgettünk. Elfogyott néhány üveg bor, amiből én egy kortyot sem ittam. Nick furcsállotta is, rá is kérdezett, de elintéztem annyival, hogy nem kívánom az alkoholt. Aztán a desszert után elérkezettnek láttam az időt a nagy bejelentésre. Megköszörültem a torkom, mire mindenki felém fordult.

-    Örülök, hogy ismét így együtt vagyunk. Tudnotok kell, hogy ti vagytok az én családom és el se tudnám képzelni az életem nélkületek. Az ok, amiért ezt a vacsorát szerveztem, hogy megosszak veletek egy csodálatos hírt. – mosolyogva néztem végig rajtuk, majd Nick izgatott arcán állapodott meg a tekintetem. – Nos, Mr. Carpenter, remélem készen áll az apaságra.

 VÉGE

KÖSZÖNÖM, HOGY KITARTOTTATOK A VÉGÉIG!!

22. rész

-          Nick! – kiáltott fel Claire én meg majdnem leestem a kanapéról ijedtemben.

-          Mi az?

-          A régi lakásában nem lehet?

-          Már én is gondoltam rá, de a kulcs a helyén van. Meg egyébként is minek menne oda? Minden cucca itt van.

-          A fenébe! Akkor hol lehet? – tette fel Claire az 1 millió dolláros kérdést, ki tudja hanyadszorra.

EKÖZBEN

Kinyitottam a szemem és az ágyamban feküdtem. A szobaajtó irányába néztem, ami tárva-nyitva volt.

-          Micsoda rémálom. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében miközben felültem.

-          Khm. Nem akarlak kiábrándítani édes, de ez nem álom, ez a valóság.

Riadtan kaptam a fejem a hang irányába és nem akartam hinni a szememnek. Az ablak melletti fotelben ült ördögi vigyorral az arcán.

-          Mi-Michael?.....De….te……ez….ez lehetetlen! Te….te ha….halott vagy! És hol…. van….Clarke nyomozó? Az…..az ő hangját hall….hallottam. – dadogtam és hátrálni kezdtem az ágyon, amíg hátam a falnak nem ütközött.

-          Hát amint látod, élek és virulok. – mosolygott. – Amúgy nem tudom miről beszélsz. Rajtam kívül nem volt itt senki. – felállt és tett egy lépést felém.

-          Ne! Maradj ahol vagy! Kérlek! Ne gyere közelebb!

-          Jól van. Adok egy kis időt, hogy feldolgozd. De ne várass sokáig. Már négy éve várok erre a pillanatra. – ült vissza a fotelbe.

-          Mi? Én….én ezt nem értem. Meghaltál és elhamvasztottak. Hogy lehetsz mégis itt?

-          Nem emlékszel? Mondtam, hogy ha beledöglök is, akkor is kiszabadulok és újra együtt leszünk.

-          Nem, nem, nem….. Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság. – behunytam a szemem és reméltem, hogyha újra kinyitom, akkor már nem lesz ott. De ott volt.

-          De, de. Ez a valóság. Itt vagy velem és örökre együtt maradunk. – mondta önelégült vigyorral az arcán.

-          Örökre? Te megőrültél. Eszemben sincs veled maradni. Azt akarom, hogy tűnj el az életemből. – kiabáltam a könnyeimmel küszködve.

-          Nos, ez nem fog megtörténni. – mondta mosolyogva. – Akarod hallani hogy sikerült kijutnom? – kérdezte izgatottan.

-          Nem. Nem akarom. Látni sem bírlak. A hangodat sem akarom hallani. – kiabáltam.

Felugrottam és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Elértem a bejárati ajtót, de természetesen zárva volt. Mégis mit képzeltem? Térdre rogytam és zokogni kezdtem.

-          Dawn! Higgadj le, különben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. – hallottam a hátam mögül a hangját. Felé fordultam és könnyes szemekkel néztem fel rá.

-          Michael! Kérlek, engedj el! Menj valahova jó messzire, felejts el és kezdj új életet! Ígérem, senkinek nem mondom el, hogy életben vagy. – könyörögtem neki.

-          Ez igazán kedves tőled, de nélküled nem megyek sehová. Szóval kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy életed hátralevő részét velem töltöd. Az hogy ez 1 nap vagy 50 év, csak tőled függ.

Most mégis mi a fenét csináljak? Felesleges ellenkezni vele. Teljesen megőrült. Mondhatok neki akármit, nem fog elengedni. Nincs menekvés. Hacsak…… Ha belemegyek a játékba és várom a megfelelő pillanatot. Pont úgy, ahogy négy éve. A sors fintora. Ugyanott tartok, mint négy éve. Akkor bevált, remélem most is működni fog.

-          Igazad van, Michael. – mondtam. Felálltam és ránéztem. – Megérdemled, hogy kapj egy esélyt, hisz annyit szenvedtél, csak hogy újra velem lehess.

-          Komolyan gondolod? – nézett rám, és most olyan volt az arca, mint amikor megismertem. Az az angyali, kisfiús arc, amibe rögtön beleszerettem.

-          Igen. Csak kérlek, adj egy kis időt. Túl sok volt nekem ez így egyszerre.

-          Persze! Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz, de… - egy szempillantás alatt tért vissza az ördögi Michael – ne vidd túlzásba.

-          Re-rendben. – ahogy ezt kimondtam, csillogó szemekkel nézett rám és újra a régi Michael volt az. Rémisztő ez a kettősség.

-          Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Meg kell ünnepelni, hogy újra itt vagy velem. Elmegyek, hozok egy kis kaját. – már indult is az ajtó felé és én kezdtem reménykedni, hogy eljött a szökés ideje, de hirtelen megtorpant és visszafordult. – Remélem nem haragszol meg rám, de nem hagyhatlak csak úgy egyedül a lakásban. A végén még eszedbe jut valami butaságot csinálni. Irány a háló!

Engedelmesen bementem a hálószobába és hagytam, hogy rám zárja az ajtót. Pár perc múlva hallottam a bejárati ajtó csukódását. Hirtelen eszembe jutott valami. Hálát adtam az égnek, hogy a hálóból nyílik a fürdőszoba. Berohantam és imádkoztam, hogy megtaláljam, amit keresek. Rám mosolygott a szerencse. Az egyik fiók hátuljában ráleltem a kis üvegcsére, amiben az altatóim voltak. Jó rég volt utoljára a kezemben, nem is voltam benne biztos, hogy megvan még. A zsebembe mélyesztettem, leültem az ágyra és elkezdtem kidolgozni magamban a szökési tervet.

Úgy fél óra múlva hallottam, hogy Michael visszajött. Remélem nem változott meg a négy év alatt, mert ha igen, akkor lőttek a tervemnek.

-          Drágám, megjöttem! – nyitott be a hálószobába. – Gyere és főzz nekem valami finomat úgy, mint régen.

-          Megyek. – mondtam egy apró mosoly kíséretében.

Úgy látszik az égiek mellettem állnak. Féltem, hogy a bujkálásban rászokott a gyorskajákra, de szerencsére nem változott az ízlése. Nekiálltam főzni, ő pedig el kezdett mesélni.

-          Hosszú volt ez a négy év. Nagyon hiányoztál. De végig az tartotta bennem a lelket, hogy majd újra együtt leszünk. Vártam és vártam.

-          Mégis mire vártál?

-          Arra, hogy túltedd magad a történteken. Aztán Thomas bácsi behozta a cikket a kiállításodról. Tudtam, hogy eljött az idő. Az öcsém ápoló a pszichiátrián, kitalálta, hogy ha odakerülök, onnan könnyebb megszökni, mint a börtönből. Ellátott tanácsokkal, hogy hiteles legyen a roham. Elég jól csinálhattam, mert rögtön átszállítottak. Bevallom, majdnem annyi lett a tervnek. Ha Thomas bácsi nem figyelmeztet a látogatásodra, biztos, hogy lebuktatom magam. Így is alig tudtam magam visszafogni. Ráadásul veled volt az a pojáca is, akit legszívesebben ott helyben kinyírtam volna. – megremegett a kés a kezemben. Nick….Tereljük csak el a figyelmét Nick-ről!

-          Várj! Thomas bácsi? Az öcséd? Azt mondtad nincs családod.

-          Nem volt rá szükség, hogy ismerd őket. De ha szeretnéd, bemutatlak majd nekik. – erre csak bólintottam egyet. – Szóval, az öcsém lett az ápolóm és nyugtatók helyett placebót kaptam. Előző életemben talán színész lehettem, mert nagyon jól játszottam a benyugtatózott zakkantat. – büszkén kihúzta magát. Hogy oda ne rohanjak….. -  Kis időbe beletelt, de sikerült lefizetni az egyik orvost. És végre elkezdhettünk készülni a szökésre. Amikor elérkezettnek láttam az időt, a doki beadott valamit, amitől olyan lettem, mint aki meghalt. Olyan voltam, mint Shakespeare Júliája. Persze, ha valaki más vizsgál meg, akkor rájött volna, hogy valami nem stimmel, de szerencsénk volt. A jó doktor gondoskodott róla, hogy ne legyen boncolás és a testemet hivatalosan kiadták a bácsikámnak. Ezzel elhagytam a pszichiátriát és végre szabad voltam.

-          Várj! Clarke nyomozó azt mondta, hogy volt boncolás és hogy látta a holttestedet. Ez hogy lehet?

-          Tudod, mi a nyomozó teljes neve?

-          Öööö……nem.

-          Thomas Clarke.

A fakanál kiesett a kezemből. Döbbenten meredtem Michael-re.

-          Akkor…….

-          Igen! Clarke nyomozó a bácsikám, ő Thomas bácsi.

-          Ó te jó ég!

-          Vigyázz, mert odaég a kaja, és akkor durcás leszek. – mondta fenyegető hangon. 

Összeszedtem magam és folytattam a főzést, ő pedig tovább beszélt.

-          Na szóval! Mikor végre szabad voltam, el kezdtem tervezgetni a visszaszerzésedet. Követtelek, figyeltem minden lépésedet és vártam a megfelelő alkalmat, de mindig volt veled valaki. Tegnapelőtt akartalak elkapni, de nem voltam elég gyors. És aztán végre, tegnap eljött a tökéletes alkalom.

-          És miért pont ide hoztál?

-          Nem is tudom. Thomas bácsi mondta, hogy kiköltöztél és hogy üres a lakás. Gondoltam ismerős környezetben hamarabb megnyugszol.

-          Nagyon figyelmes vagy. – mondtam és reméltem nem hallja ki hangomból, hogy legszívesebben belédöfném a konyhakést.

-          Tudom. Ezért szerettél belém. – mosolygott rám önelégülten.

Inkább nem válaszoltam és elkezdtem aprítani a petrezselymet. Itt az alkalom, több lehetőségem nem lesz. Vettem egy nagy levegőt és …….

-          Aúúúúúúúú!

-          Mi történt? – szaladt oda hozzám Michael.

-          Elvágtam az ujjam. Aúúúú, ez nagyon fáj! – a csaphoz mentem és a víz alá tartottam az ujjam. – Hoznál nekem valami kötszert a fürdőből, kérlek? – néztem rá.

-          Persze, hozom. – és már rohant is.

Nem is próbáltam kijutni a lakásból, hisz láttam amikor bezárta és a kulcsot zsebre rakta. Gyorsan a pultra tettem jó néhány tablettát, a kés nyelével összenyomtam őket, a tenyerembe sepertem, beleszórtam az ételbe és elkevertem. Gyorsan letöröltem a pultot és a kést, majd visszamentem a csaphoz és újra a víz alá tartottam az ujjam. Pár pillanattal később Michael visszajött kezében a kötszerrel.

-          Jól vagy, Dawn? Nem szédülsz? – kérdezte, őszintén aggódva miközben bekötözte az ujjamat. Milyen megható…….

-          Jól vagyok. Azt hiszem, ezúttal kimarad a petrezselyem. – mosolyogtam rá.

-          Oda se neki. Együnk! Már nagyon éhes vagyok.

-          Én most egy kicsit émelygek, főzök magamnak egy teát. De te csak egyél.

-          Rendben, ahogy gondolod. – leült, én tálaltam neki, ő pedig jó ízűen elkezdett enni.

Elkészítettem a teámat és leültem vele szemben. Izgatottan kortyolgattam a forró italt és vártam, hogy mikor fordul le a székről. De nem történt semmi. Befejezte az evést és nem látszott rajta, hogy elálmosodott volna. Kezdtem kétségbeesni.

-          Gyere, nézzünk meg egy filmet, mint régen. Imádtam veled a kanapén összebújni és csak bambulni a TV-t.

Vonakodva követtem és lehuppantam a kanapéra. Elmélyülten válogatott a DVD-k között, amiket még nem vittem át Nick-hez. Nagy nehezen kiválasztott egyet, berakta és leült mellém. Elindította a filmet, átkarolt és magához húzott. Legszívesebben sikítva szabadítottam volna ki magam a karjaiból, de türelmesnek kellett lennem. Úgy fél órája néztük a filmet, amikor észrevettem, hogy egyre nagyobbakat pislog. Tíz perc múlva a feje a vállamon landolt és végre elaludt. Vártam még pár percet, hogy biztos legyek benne, mélyen alszik. Felálltam, megrugdostam a lábát, de semmi reakció nem érkezett. Összeszedtem minden erőmet és nagy nehezen a hálószobába vonszoltam, kivettem a kulcsot a zsebéből, majd rázártam az ajtót. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd bezártam magam mögött és rohanni kezdtem.

21. rész

Csendben léptem be a lakásba nehogy felébresszem Dawny-t. Elmúlt éjfél, úgyhogy már biztos édesen szuszog. Lábujjhegyen beosontam a hálószobába, de legnagyobb meglepetésemre az ágy üres volt és érintetlen. Felkapcsoltam a lámpákat és a nevét kiabálva körbejártam a lakást, de nem volt sehol. A fürdőszobában a törölközője és a kád száraz volt, a konyhában semmi nyoma a vacsorának. Ezek szerint haza se jött. De akkor hol lehet? Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Előkaptam a mobilom és felhívtam. „Az ön által hívott szám jelenleg nem elérhető, a sípszó után hagyjon üzenetet!” Mi a ……? Nem törődve a kései órával felhívtam Claire-t. A sokadik csörgésre végre felvette.

-          Hmmmm?

-          Claire! Nick vagyok. Ugye Dawn ott van nálad?

-          Nick? Mi? Dawn? Nem, nincs itt. Miért?

-          Mert itthon sincs.

-          Micsoda? Nyolc óra körül váltunk el és elindult haza.

-          De nem érkezett meg. A telefonja meg ki van kapcsolva. Valami történt vele, érzem.

-          Úristen! Most mihez kezdjünk?

-          Mi történt? – hallottam meg a háttérből James álmos hangját.

-          Claire! James van ott, ugye?

-          Igen!

-          Remek! Szedjétek össze Eric-et és gyertek ide!

-          Rendben, indulunk.

Leraktam a telefont és elkezdtem gondolkozni. Mit kéne tennem? Ha baleset érte, akkor kórházban van. De akkor már értesítettek volna, nem? És ha megtámadták és egy sikátorban fekszik valahol? ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolnom? De hát mi másra gondolhatnék? Nem jött haza, a telefonja ki van kapcsolva….. Dawn, kicsim! Merre vagy?

EKÖZBEN

Kezdtem magamhoz térni. A fejem lüktetett és homályosan láttam. Pislogtam néhányat és szépen lassan kitisztult a kép. Körbenéztem. Ez a régi lakásom, a hálószobám, az ágyam. Hogy kerülök én ide? Az utolsó, amire emlékszem, hogy végre megláttam a főutat, egy éles fájdalom és aztán filmszakadás. Felkeltem és a szoba ajtajához sétáltam. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Mi ez az egész? Lehet, hogy Nick megtalált és idehozott? De akkor miért van zárva az ajtó? És egyébként is, hogy találhatott volna rám, hisz még én se tudtam hol vagyok. Már pedig valaki idehozott. Mert, hogy nem én jöttem ide és zártam magamra az ajtót kívülről, az biztos. Nagyon rossz érzés kerített a hatalmába. Nem akarom megvárni, hogy kiderüljön, ki hozott ide. Azonnal el kell innen tűnnöm. Mivel az ajtó zárva volt, az ablakhoz mentem. Széthúztam a függönyt és…..te jó ég……valaki bedeszkázta. Mi a fene folyik itt? Nyugi Dawn, higgadj le! Gondolkozz! Telefon! Hol a táskám? Átkutattam a szobát, de persze nem találtam sehol. A vonalas telefonom, ami az ágyam mellett volt az éjjeli szekrényen, szintén nem volt sehol. Mi a fene folyik itt? Ki hozhatott ide? Gondolkoztam és csak egy emberre tudtam gondolni: aki a leveleket írta. Csakis ő lehet. Remek. Amikor már azt hittem, hogy lezárhatom a múltat, az újra kísérteni kezd. Csapdába estem, ahonnan nincs kiút. Összekuporodtam a sarokban és vártam, hogy betoppanjon titokzatos elrablóm.

EKÖZBEN

Amíg vártam Claire-t és a fiúkat kinyomtattam a New York-i kórházak listáját. Megérkeztek és rögtön elkezdtünk telefonálni. Két óra alatt végeztünk, de nem lettünk okosabbak. Hívhattuk volna a rendőrséget, de azok úgyse csinálnak semmit 48 óráig. Végül Claire felvetette, hogy hívjuk fel Clarke nyomozót, de nem vette fel. Jellemző. Amikor tényleg szükség lenne rá, akkor nem elérhető. Megállás nélkül hívtam a nyomozót a vonalas telefonról, közben felváltva néztem a telefonom kijelzőjét (hátha Dawn hív) és a bejárati ajtót (hátha egyszer csak betoppan), s közben imádkoztam, hogy Dawn épségben legyen!

EKÖZBEN

Iszonyatosan féltem. Mi a francért kellett nekem sötétben sétálgatnom? Miért nem ültem taxiba, mint minden más normális ember? Miért történik velem mindez? Mit akar tőlem az az őrült? Folyamatosan járt az agyam, de nem találtam választ a kérdéseimre. Aztán meghallottam: ajtócsapódás, léptek zaja, halk beszélgetés. Az ajtóhoz osontam és hallgatóztam. Férfiak beszélgettek, de nem tudtam kivenni, mit mondanak. Egy telefon folyamatosan csörgött, de úgy tűnt nem foglalkoznak vele. Aztán csend lett. Rátapadtam az ajtóra. de nem hallottam semmit. Újra megszólalt a telefon és ezúttal felvették. A férfi ingerülten szólt bele a telefonba. Ahogy meghallottam a hangját, nem hittem a fülemnek. Nem! Ez lehetetlen! Mit keres ő itt? Ennek semmi értelme! 

EKÖZBEN

Egy órán keresztül folyamatosan próbáltuk elérni Clarke-ot, mire végre felvette azt az átkozott telefont.

-          Tessék, Clarke.

-          Clarke nyomozó! Nick Carpenter vagyok. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter! Mi történt? Miért ilyen zaklatott a hangja?

-          Dawn eltűnt.

-          Hogy mondja?

-     Dawn…..eltűnt. Nincs sehol. A telefonja ki van kapcsolva. Már felhívtuk a kórházakat, de semmi. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter, kérem, nyugodjon meg! Tudja, hogy 48 óráig nem tehetünk semmit.

-      Tudom. De muszáj csinálnia valamit. Biztos, hogy történt vele valami. Elrabolták, vagy még rosszabb. Tudja, hogy az az őrült, aki a leveleket írogatta, még szabadlábon van. Ki tudja mire képes? Kérem, nyomozó!

-          Rendben van. Meglátom, mit tehetek. Majd jelentkezem.

-          Köszönöm nyomozó.

EKÖZBEN

Dörömbölni kezdtem az ajtón.

-          Clarke nyomozó! Itt vagyok. Kérem, segítsen! Clarke nyomozó!

Semmi válasz. Miért nem segít? Hallania kell engem. Mi történik itt? Kétségbeesve és zokogva dörömböltem és kiabáltam tovább.

-          Hahó! Hall engem? Kérem! Clarke nyomozó! Szabadítson ki!

Abbahagytam és vártam. Közeledő lépteket hallottam. A falhoz hátráltam, megmarkoltam az éjjeli lámpát, a fejem fölé emeltem és vártam. Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be rajta, akit reméltem. Ahogy tudatosult bennem, hogy ki áll előttem, rögtönzött fegyverem kiesett a kezemből és újra minden sötétségbe borult. 

20. rész

A következő pillanatban ujjongás és taps hangja csapta meg a fülem. A hajókabin felé kaptam a fejem, ahonnan szépen egymás után előbukkant Claire, Eric és James. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.

-          Gratulálunk! Sok boldogságot! – kiabálták kórusban és egyenként megöleltek.

-          Kö-kö-köszönöm! – nyögtem ki nagy nehezen. – Hogy kerültök ide?

-          A vőlegényed műve. Meg akart lepni téged. – mondta Claire mosolyogva.

-          Sikerült! – mondtam és egy nagy puszit nyomtam Gödröcske gödröcskéire, amik az igen kimondása óta el se tűntek az arcáról.

-          Na, ha már ilyen szépen összegyűltünk, akár neki is foghatnánk az ünneplésnek. – mondta Eric és egy nagy pukkanás kíséretében kinyitott egy üveg pezsgőt.

Jó néhány pohár pezsgő után félrevontam Claire-t, hogy dumcsizhassunk egy kicsit, csak úgy csajosan.

-          Claire, annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. – mondtam és szorosan magamhoz öleltem.

-       Én is. Amikor Nick mondta, hogy megfogadja a tanácsomat és Szöulba hoz téged, egy kicsit szomorú lettem. Hiszen mindig is azt terveztük, hogy együtt jövünk el ide. De aztán közölte, hogy én is jövök. Gondolhatod, hogy reagáltam rá.

-       Igen, el tudom képzelni. Gyanítom a nyakába ugrottál és a fülébe sikítottál. Szegénykém, csoda hogy még működik a hallása.

-          Haha, azt hiszem, túl jól ismersz.

-       Az biztos. Egyébként mondta, hogy valami igazán nagy ajándékkal akar téged meglepni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt tervezi.

-      Ennél jobb ajándékot nem is adhatott volna. Ő egy csodálatos ember. Kár, hogy nem találkoztatok előbb. – mondta Claire kicsit elérzékenyülve.

-    Na igen. De a lényeg, hogy találkoztunk. – mondtam és rákacsintottam. – Amúgy látom, eléggé összemelegedtetek James-el. Lemaradtam valamiről?

          Öhmm…hát igen. Azt hiszem, valami kialakulóban van köztünk. – mondta és elpirult. – A kiállítás után néhányszor elhívott vacsorázni meg moziba. Nagyon édes pasi.

-          Úgy örülök Claire. Passzoltok egymáshoz.

-          Igen, szerintem is. – mondta ártatlanul mire mindketten hangosan nevetni kezdtünk.

A következő négy napban leírhatatlanul boldog voltam. Claire és James nagyon egymásra találtak, ha így folytatják a végén még dupla esküvő lesz. Eric lett kis csapatunk mókamestere. Egy unalmas percem sem volt mellettük. Úgy éreztem, hogy újra van családom. De sajnos egyszer minden jónak vége szakad, letelt a két hét és nagy bánatomra haza kellett mennünk.

Hazafelé a repülőn volt időm gondolkodni. Nick és a többiek békésen aludtak, de én képtelen voltam lehunyni a szemem. Mennyasszony lettem. Megint. Önkéntelenül előjöttek az emlékek, de igyekeztem kiverni a fejemből a baljós gondolatokat. Az a múlt, vége. Nick mellett boldog leszek, már most is az vagyok. Nick nem Michael. Ő soha nem bántana. Persze Michael-ről sem feltételeztem, hogy ártana nekem, aztán mégis megtette. ÁÁÁÁÁ! Elég! Megráztam a fejem. Elég ezekből az őrült gondolatokból. Hozzábújtam a mellettem békésen szuszogó újdonsült vőlegényemhez és megnyugtató lélegzését hallgatva végül elnyomott az álom.

A reptéren elbúcsúztunk a többiektől és a lakásom felé vettük az irányt, hogy megnézhessem a postámat. Örömmel konstatáltam, hogy idén elmaradt a szokásos szülinapi ajándékom. Úgy látszik, hogy az ismeretlen megunta a levelezgetést. Még egy gonddal kevesebb. Bekukkantottunk a lakásba is, hogy minden rendben van-e, aztán már mentünk is Nick-hez.

Az esti testmozgás után kifulladva pihegtünk egymás karjaiban. Kis idő múlva Gödröcske törte meg a csendet.

-          Mit szólnál hozzá, ha elköltöznénk?

-          Mi? Hova?

-          Arra gondoltam, hogy vehetnénk egy házat.

-          Egy házat? Komolyan gondolod?

-       Igen. Már egy ideje foglalkoztat a gondolat. Megkértem Eric-et, hogy keressen néhány ideális jelöltet. Szeretném, ha megnéznéd őket és kiválasztanád, amelyik tetszik.

-          Én válasszak? Nem együtt kéne?

-          Bármelyiket választod, nekem tökéletes lesz, mert te ott leszel.

-          Javíthatatlanul romantikus vagy. – mondtam mosolyogva és megcsókoltam.

Nick üzleti útra ment a hétvégén, de kaptam tőle házi feladatot. Meg kellett néznem a házakat, amiket Eric talált. Megkértem Claire-t, hogy jöjjön velem, nem akartam egyedül menni. Nem lepődtem meg túlzottan, amikor drága barátosném James-el és Eric-el az oldalán érkezett. Így, mint egy kis csipet-csapat nyakunkba vettük a várost és sorra jártuk a házakat. Mondanom sem kell, egyik szebb volt, mint a másik, de egyik sem volt az igazi. Nagyon örültem, hogy Eric is ott volt, hiszen így elhangzott néhány szakmai vélemény is, azon kívül, hogy „De cuki függöny!”, „Mekkora konyha!”, „Áááá, van kandalló is!”, és hasonlók. Természetesen egy nap alatt képtelenség lett volna végignézni az összes házat, így másnapra is lett programunk, amit egyáltalán nem bántam. Már besötétedett, mikor elbúcsúztam tőlük és elindultam hazafelé. Szép este volt, így inkább sétáltam, ahelyett, hogy taxiba ültem volna. Kis idő elteltével kezdtem úgy érezni, mintha valaki figyelne. Egyre többször néztem a hátam mögé, de nem láttam senkit. Biztos voltam benne, hogy valaki követ, így megszaporáztam a lépteimet. Az utolsó pár métert már szinte futva tettem meg. Lihegve léptem be a lakásba és egyből az ablakhoz szaladtam és az utcát kémleltem, hátha látok egy gyanús alakot, de nem volt sehol senki. Egy kicsit megnyugodtam és elkönyveltem magamban, hogy biztos a fáradtság miatt hallucináltam.

Másnapra már csak öt ház maradt. Féltem, hogy nem találjuk meg álmaim házát. De ahogy a mesékben lenni szokott, amikor megláttam az utolsó házat, egyből éreztem, hogy ez lesz az. Egyszerűen gyönyörű volt. A környék tökéletes, pont annyi szoba van benne, amennyi kell, hatalmas kert elől és hátul, medence, garázs. És szinte semmit nem kell vele csinálni, csak a falakat kell újra festeni. Amint megláttam, tudtam, hogy itt akarok élni Nick-el, hogy ez a tökéletes hely a családalapításhoz.

Felhívtam Gödröcskét, hogy elújságoljam a nagy hírt, miszerint megtaláltam a közös otthonunkat.

-          Nick! Megtaláltam!

-          Az utolsó ház az, ugye? – kérdezte.

-          I-igen! De honnan tudtad?

-          Mert olyan, mint te. Tökéletes.

-          Óóóó, Nicky, te aztán tudod, hogy vegyél le a lábamról.

-          Bizony, az egyik kedvenc elfoglaltságom.

-          Hmmm……Mikor érsz haza?

-          Sajnos elég későn, úgyhogy ne várj meg, feküdj le és pihenj.

-          Rendben. Szeretlek!

-          Én is téged, kicsim!

Miután elváltam a csipet-csapattól bamba vigyorral a képemen sétáltam hazafelé. Annyira el voltam varázsolva, hogy észre se vettem, hogy eltévedtem. Kicsit kétségbeestem, hiszen már sötét volt és elég barátságtalan környékre keveredtem. Gondoltam bekopogok valahova és útbaigazítást kérek, de nem volt szerencsém, senki nem nyitott ajtót. Így elindultam arra, amerről jöttem. Egy kis idő múlva végre megláttam a főutat, már csak egy sikátor választott el a biztonságtól, úgyhogy megszaporáztam a lépteimet. Már majdnem kiértem, amikor egy éles fájdalmat éreztem a tarkómnál és hirtelen elsötétült minden.

19. rész

Nick-re meredtem, aki kérdő tekintettel nézett rám.

-          Várjon egy pillanatot! – mondtam és kihangosítottam a telefont. – Megismételné?

-          Michael meghalt.

-          Hogy? – kérdeztük Nick-el egyszerre.

-         Nos, a doki azt mondta, hogy reggel rohamot kapott, így lekötözték, hogy ne tehessen kárt magában és másokban. Benyugtatózták. Valószínűleg a nyugtató egyik mellékhatásaként hányni kezdett, és hát…..megfulladt. Mire észrevették, hogy baj van, már késő volt.

-        Helyes! – bukott ki belőlem és önkéntelenül elmosolyodtam. – Ezek szerint vége. Végre megszabadultam tőle. Ugye?

-          Igen, Miss Philips, vége van. Végre megnyugodhat és élheti az életét.

-          Köszönök mindent nyomozó! – mondtam hálásan miután egy hatalmasat sóhajtottam.

-          Ugyan, csak a munkámat végeztem. Kívánom, hogy legyen nagyon boldog élete.

-          Azon leszek. – mondtam és Nick-re mosolyogtam.

-          Mr. Carpenter!

-          Igen, nyomozó?

-          Kérem, nagyon vigyázzon rá és tegye boldoggá!

-          Úgy lesz.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett. Nehezen hittem el. Vége. Michael meghalt. Nem volt könnyű és kellemes halála, de közel sem szenvedett annyit, mint a családom és én. Mindegy. Végre eltűnt az életemből.

Azt hiszem elég fura arcot vághattam, mert Nick aggódó hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.

-          Dawn! Jól vagy?

-     Igen, jól. Csak egy kicsit fura érzés. Örülök, hogy meghalt, de lelkiismeret furdalásom is van, amiért örülök egy ember halálának. Tudom, hogy jogom van hozzá és megérdemelte a halált azok után, amit tett, de mégis….

-          Érthető, hogy így érzel. Hisz egykor szeretted azt az embert.

-          Igen, szerettem. Tudod, néha az jut eszembe, hogy vajon hol tartanánk most, ha nem esek teherbe.

-          Előbb-utóbb mindenképp megtörtént volna a baj. Ne gondolkozz ezen! Ami elmúlt, azon már nem tudsz változtatni.

-   Igen, igazad van, mint mindig. – mosolyogtam rá. Megráztam magam és nagyot sóhajtottam.  – Naaa….hol is hagytuk abba az előbb?

-          Hmmmm….azt hiszem a legjobb résznél. – mondta pajkosan vigyorogva, magára rántott és megcsókolt.

Eltelt két hét. Michael-t elhamvasztották, a hamvait szétszórták, nyoma sem maradt. Fogalmam sincs ki intézte mindezt, de nem is érdekel. Én teljesen megnyugodtam ez alatt a két hét alatt, a félelmeim megszűntek, újra nyugodtan aludtam. Most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy boldogan éljek.

Nick-el úgy döntöttünk, hogy elutazunk valahová, csak mi ketten. Én kis naív azt hittem, hogy együtt fogjuk eldönteni az úti célt, de nagyot tévedtem. Nick átment rejtélyesbe és semmit sem árult el. Olyan volt, mint egy gyerek, aki élete legnagyobb csínytevésére készül. Imádnivaló volt. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott.

Elérkezett az utazás napja és még mindig fogalmam sem volt hova megyünk. Érdekes volt így bepakolni a bőröndöket. Napok óta próbáltam kideríteni az úti célt. Az összes női praktikámat bevetettem, de nem jártam sikerrel. Útban a reptér felé Nick alig bírt megmaradni a fenekén a taxiban. Állandóan piszkálta a sofőrt, hogy menjen gyorsabban. Én is nagyon izgatott voltam. Még sosem ültem repülőn és még sosem voltam külföldön. Nem bírtam magammal, így a taxiban is folyamatosan próbáltam kideríteni hova utazunk.

-          Naaaaa, légyszí, áruld már el hova megyünk! – könyörögtem neki.

-         Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel, és én még nagyon sokáig szeretnélek magam mellett tudni! – mondta és az út hátralévő részében nem reagált a faggatózásomra.

Végre megérkeztünk a reptérre. Nick lerendezte a csomagokat, majd leültünk a VIP váróban. Mindig, amikor bemondtak egy járatot, izgatottan figyeltem Gödröcske reakcióját, vajon melyiknél pattan fel. Elhangzott London, Róma, Párizs, Athén és még sorolhatnám. Mindegyiknél reménykedve pillantottam rá, hátha majd most. Nekem bármelyik megfelelt volna, csak már tudnám. De nem. Vigyorogva ült tovább és iszogatta a kávéját. Annyi járatot mondtak már be, mi meg még mindig nem mozdultunk. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a nagy csíny, elhiteti, hogy utazunk, aztán végül nem megyünk sehova. Kezdtem elszomorodni. Egy idő után annyira magamba roskadtam, hogy nem is figyeltem a hangosbemondót. Hirtelen Nick kezét éreztem meg a vállamon. Kérdő tekintettel néztem rá.

-          Gyere, ez a mi járatunk. – mosolygott rám édesen.

-          Mi? Melyik? Mit mondtak? Nem figyeltem! – ocsúdtam fel. És ekkor megismételték:

Megkérjük a New York – Szöul járat utasait, hogy fáradjanak a 8-as kapuhoz és kezdjék meg a beszállást!

-          Mi? Szöulba megyünk? Koreába? Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Igen. Koreába megyünk. Miért, nem örülsz neki? – kérdezte Gödröcske kicsit kétségbe esve. Válaszul a nyakába ugrottam, kis híján hanyatt estünk.

-          Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak! Honnan tudtad, hogy mindig is el akartam jutni Szöulba? – amint feltettem a kérdést, már tudtam is a választ. – Claire! Igaz? Ő mondta.

-          Igen, ő volt. – mosolygott rám. – Azt hiszem, vennem kell neki valami igazán komoly ajándékot, hiszen neki köszönhető, hogy ennyire boldog vagy most.

-          Neki és neked. De azt hiszem nincs olyan ajándék, ami kifejezhetné a hálámat. – érzékenyültem el egy pillanatra.

-          Azért majd csak kitalálunk valamit. – válaszolta mosolyogva.

Az út nagyon hosszú volt, 14 óra 35 perc, de első osztályon egész elviselhető. Meg kell jegyeznem, vannak előnyei annak, ha mocskosul gazdag a párod. Csodálatos két hetet töltöttünk el Koreában. Rengeteget kirándultunk, és olyan helyeken jártunk, amikről még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha eljuthatok oda. Szöul egyszerűen fantasztikus. Gyakran vacsoráztunk Itaewon-ban, mindig máshol, hiszen választék volt bőven. A Marco Polo lett a kedvenc éttermünk. A Cooex Trade Center 52. emeletén volt, ahonnan Szöul éjszakai látképe leírhatatlanul gyönyörű volt. Meglátogattuk a Namsan Towert is, ahonnan szintén csodás kilátás nyílt a városra. Lett egy kedvenc kávézóm is, a Rabbit in the Moon, ahol érintőképernyők voltak beépítve az asztalokba. Lehetett rajtuk játszani, firkálgatni, érdekességeket olvasni. Imádtam.

De a legemlékezetesebb nap augusztus 25-e volt, a szülinapom. Sose fogom elfelejteni, főleg az estét. Életem legszebb ajándékát kaptam. Gödröcske egész nap szétszórt és szórakozott volt. Tudtam, hogy készül valamire és azért ilyen, így eldöntöttem, hogy nem faggatom, hisz így is elég ideges volt. Este a Marco Polo-ban vacsoráztunk, majd következett a meglepetés. Elvitt hajókázni a Han folyón. El se hittem. Nem egyszer célozgattam rá az esti sétáinkon, hogy milyen jó lenne kipróbálni, de ő minden alkalommal nemet mondott. Most már tudom miért. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egész hajót kibérelte, így csak mi ketten voltunk és a legénység. Pezsgőt kortyolgatva álltunk a hajó orrában és gyönyörködtünk a város fényeiben. Aztán hirtelen kivette a poharat a kezemből és a sajátjával együtt letette egy asztalra. Szembe fordult velem és megfogta a kezemet. Kérdő tekintettel néztem rá, mire ő beszélni kezdett.

-          Dawn! A mai napig áldom az eszemet, hogy akkor odamentem hozzád a kávézóban. Életem legjobb döntése volt. Te egy csodálatos ember vagy. Egy gyönyörű, okos, vicces, rendkívül tehetséges, erős és bátor nő. Mindennél jobban szeretlek.

Szóhoz sem jutottam. Elengedte a kezemet, fél térdre ereszkedett és a zsebében kezdett kutakodni, majd elővett egy kis dobozt, kinyitotta és felém nyújtotta.

-          Szeretném, ha betöltenéd életem értelmének szerepét! Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Tátott szájjal bámultam hol Nick-re, hol arra a káprázatos gyűrűre. Arcán megjelent az az ellenállhatatlan gödröcskés mosoly. Mi mást válaszolhattam volna, mint hogy:

-          Igen, igen! Hát persze, hogy hozzád megyek! – könnyek gyűltek a szemembe, ahogy az ujjamra húzta a gyűrűt és felállt.

-          Köszönöm Dawn! A világ legboldogabb emberévé tettél. – mondta mosolyogva és megcsókolt.

18. rész

Eltelt egy hónap. Nem is lehetnék boldogabb. Nick-el élni egy álom. Úgy kezel, mintha hercegnő lennék. Lesi minden kívánságomat. Minden reggel ágyba kapom a reggelit. Szinte minden nap hoz nekem virágot, amikor hazajön a munkából. Lassan olyan a lakás, mint egy virágbolt. Bárhova nézek, virág virág hátán.

Nick lakásában kapott helyet a műtermem, ami egyszerűen tökéletes lett, imádom. Az új képeim szöges ellentétben állnak a régebbi alkotásaimmal: színesek, vidámak, süt róluk a szerelem és a boldogság, amit érzek. Olyan sokat festek, hogy ha így haladok, hamarosan újabb kiállításom lesz. Az első nagyon sikeres volt. Csupa jó kritika jelent meg az újságokban, a legtöbb képemet meg is vették. Szóval minden szép és jó.

Az elmúlt egy hónapban Michael semmilyen formában nem bukkant fel. Kezdem elhinni, hogy a kiállításon csak hallucináltam, és a telefonban sem az ő hangját hallottam. Reménykedem benne, hogy az a valaki, aki az őrületbe akart kergetni, megunta és más szórakozás után nézett. Bízom benne, hogy lezárhatom életemnek ezt a szakaszát, eltemethetem magamban a múlt árnyait és végre koncentrálhatok a boldog jelenre és a még boldogabb jövőre. Persze mind ez nem olyan egyszerű, ahogy én azt szeretném. Bármennyire is boldog vagyok, nehezen szabadulok meg a félelmeimtől. Talán Michael halála kellene ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Amikor egyedül vagyok otthon, időnként azon kapom magam, hogy ülök egyhelyben, bámulok magam elé, és remegek a félelemtől. Félek, hogy mindez csak ideiglenes, hogy ennek is vége lesz egyszer és én megint magamra maradok a démonaimmal. Még mindig félek, hogy Michael valahogy kiszabadul és betartja az ígéretét: megtalál és mindent ott folytat, ahol négy éve abbahagyta. Rettegek, hogy Nick-nek – vagy bárki másnak – baja esik, miattam. Rettegek, hogy elveszítem a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok. Hiszen ő az, aki kirángatott a mélyből. Ő az, aki miatt élni akarok, aki értelmet adott az életemnek, aki elhitette velem, hogy megérdemlem a boldogságot.

Persze nem csak Gödröcskének köszönhetem, hogy ott tartok, ahol. Az elmúlt négy évet Claire nélkül nem éltem volna túl. Ha ezer évig élnék, akkor se lennék képes visszafizetni neki mindazt, amit tőle kaptam. Gyerekkorunk óta olyan nekem mintha a nővérem lenne, pedig csak három hónappal idősebb nálam. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá. A családom halála után mindent elkövetett, hogy megkönnyítse a napjaimat. Megszámolni se tudom, hányszor gondoltam az öngyilkosságra. Ha Claire nem lett volna, valószínűleg meg is teszem. De ott volt, és meghallgatott, vígasztalt és felvidított. Mindent megtett, hogy életben tartson. Egy személyben volt az anyám, az apám, a testvérem, a legjobb barátom, az agyturkászom és a lelki szemetesládám. Emlékszem mennyire boldog volt, amikor újra elkezdtem festeni. Igen, a festés. Életem másik megmentője. Valószínűleg, ha valaki ránéz a képeimre, azt gondolja milyen sötét, lehangoló, néhol ijesztő alkotások. Ha én rájuk nézek, akkor a szüleim és a bátyám élettelen testét látom egy hatalmas vértócsában, látom és hallom Michael ördögi nevetését, és újra átélek mindent, ami a vele töltött három évben történt. Amíg nem kezdtem el újra festeni, ezek a képek a nap minden pillanatában az agyamban voltak, ezeket láttam nappal, ezeket láttam, amikor lehunytam a szemem és ezeket láttam a rémálmaimban. De ahogy egyre több és több kép készült el, egyre ritkábban gondoltam a múltra, mígnem eljutottam odáig, hogy már „csak” az álmaimban jöttek elő a múlt árnyai. Nem mondhatnám, hogy újra normális életet éltem, hisz nem jártam el sehova, alig mozdultam ki a lakásomból. De voltak jobb napjaim, amikor elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy elmenjek egy kicsit sétálni, sőt nagy ritkán olyan is előfordult, hogy beültem egy kávézóba vagy étterembe. Aztán, úgy egy éve, Clarke nyomozó meglátogatott és meglátta a képeimet. Felajánlotta, hogy ha gondolom, bemutat egy ismerősének, akinek galériája van New York-ban. Sokat tépelődtem rajta, de végül – főképp Claire unszolására – elfogadtam az ajánlatát. A fickó nagyon lelkes volt, rögtön közölte, hogy ezeket a képeket ki kell állítani és ha beleegyezek, akkor majd ő mindenről gondoskodik. Nehezen hittem el, hogy mindez valóban megtörténik. Hogy egyik napról a másikra lehetőséget kapok arra, hogy valóra váltsam az álmom. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer kiállítsák a műveimet. És tessék, megtörtént. Nagy lökést adott nekem. Reménykedni kezdtem, hogy talán van még miért élnem, hogy még van esélyem egy boldog életre. Aztán jött Gödröcske és ez a remény bizonyossággá vált.

Az elmúlt három hónapban, mióta együtt vagyunk, voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajtuk, együtt. A szerelme erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza a mélybe. Ha ő nem lett volna mellettem, belegondolni se merek hogy reagáltam volna a kiállításon történtekre, vagy a telefonhívásra. De Gödröcske itt van és minden együtt töltött percben érezteti velem, hogy különleges vagyok, hogy érdemes vagyok a szerelmére. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt viszonozni, de azon leszek, hogy soha ne okozzak neki fájdalmat és igyekszem olyan boldoggá tenni, hogy annak az ellenállhatatlan gödröcskés mosolynak esélye se legyen eltűnni az arcáról.

Néha arra gondolok, hogy a családom küldte őt nekem. De ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést: miért csak most? Nem lehetett volna egy kicsit hamarabb?

Elmélkedésemet kulcszörgés hangja szakította félbe. Gödröcske megérkezett. Újabb csokor virággal lépett be az ajtón. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, elvettem a virágot és megcsókoltam. Beletelt némi időbe mire találtam egy üres vázát, pedig az utóbbi időben elég sokat vettem.  Mire lerendeztem a virágot az én egyetlenem már kényelembe is helyezte magát a kanapén, egy szál boxerben, csukott szemmel feküdt a hátán. Mindig elámulok kisfiús arcán és tökéletesen kidolgozott testén. Elégedett mosollyal az arcomon odasétáltam hozzá és az ölébe ültem. Kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Megszabadultam lenge nyári ruhámtól, ráhajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam.

-          Milyen volt a napod? – kérdezte megszakítva a csókot.

-          Csak a szokásos. És a tiéd?

-          Dettó.

-   Remek. Akkor most, hogy ezt így kitárgyaltuk, folytathatnánk, amit elkezdtünk? – kérdeztem és rátapadtam a szájára.

-          Ühüm – hümmögte válaszul a számba.

Felfedező útra indultam a nyakától, végigcsókoltam a mellkasát és a hasát, majd elérkeztem dudorodó férfiasságához. A boxeren keresztül kezdtem simogatni és csókolgatni, amikor megcsörrent a telefonom.

-          Ó, hogy az a……. – mondtuk szinte egyszerre.

-     Ki a fene lehet az? Baromi rosszul időzít. – mérgelődtem miközben a telefonért nyúltam. – Halló? – szóltam bele nem túl barátságosan meg se nézve a kijelzőt.

-          Miss Philips! Clarke nyomozó vagyok.

-          Áá, nyomozó. Ha nem sürgős a dolog, visszahívhatnám később? Épp belekezdtünk valamibe.

-          Sajnálom, hogy megzavartam, de fontos mondandóm van.

-          Jó hír vagy rossz hír?

-          Nos, úgy gondolom Önnek jó hír.

-          És mi lenne az? – kérdeztem most már kíváncsian.

-          Michael meghalt.