11. rész

Elbúcsúztunk Claire-től, és mivel nem lesz itthon mikor visszajövünk, megbeszéltük, hogy majd később felhívom és mindenről részletesen beszámolok.

Clarke nyomozó nem tűnt túl boldognak, hogy Nick is csatlakozott, de nem igazán izgattam magam miatta. Én jobban éreztem magam attól, hogy Gödröcske mellettem van. Körülbelül 20 perces út után megérkeztünk. Egy elég félelmetes épület előtt parkoltunk le, és a tudat, hogy kit rejtenek a falak, csak még ijesztőbbé tette számomra.

Jó néhány ellenőrzésen átesve, túljutva a bemutatkozásokon, végre feltehettem a kérdéseimet az orvosnak.

-          Dr. Parker! Ön szerint lehetséges, hogy Michael csak tettette a rohamot?

-          Nos, természetesen lehetséges, de miért akart volna idekerülni?

-          Mondjuk, hogy megszökjön.

-       Innen képtelenség megszökni. Egyébként is kénytelenek vagyunk folyamatosan nyugtatózni, különben kárt tenne magában, vagy másokban. Nincs olyan állapotban, hogy a szökésen elmélkedjen.

-          Biztos benne, hogy nem tud innen megszökni?

-          Teljesen.

-          És felfogja a körülötte zajló eseményeket?

-       Úgy gondolom, valamilyen mértékben igen. De mivel nem igen reagál semmire és senkire, nem lehetek benne biztos.

-          Mit gondol, mi fog történni, ha meglát engem?

-      Clarke nyomozó tájékoztatott arról, hogy mi történt Önök között a múltban, és hogy az Ön fényképe váltotta ki az első rohamot. Valószínűnek tartom, hogy hasonlóan fog reagálni most is. 

-          Meddig marad itt a pszichiátrián?

-          Ezt nehéz megmondani. Amíg ilyen az állapota, addig biztos. Van még kérdése?

-          Azt hiszem nincs.

-          Akkor, ha megengedni most én tennék fel egyet.

-          Persze.

-          Miért akar találkozni vele, azok után, amit magával tett?

-          A saját szememmel akarom látni, hogy többé nem árthat nekem vagy másoknak.

-          Értem. Nos, akkor induljunk.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyre magabiztosabb lettem. Látni akartam Michaelt lekötözve, tehetetlenül. Meg akartam neki mutatni, hogy erősebb vagyok nála. Hogy új életet kezdtem. Hogy mindazok után, amiket velem tett, talpra álltam és boldog vagyok. Igen, a képébe akarom mindezt vágni. Azt akarom, hogy tudja, hogy amíg ő itt nyáladzik a nap 24 órájában, addig én élem az életem. Megszorítottam Nick kezét, mire aggódva fordult felém.

-       Jól vagy? Nem muszáj megtenned. – mondta reménykedve. – Őszintén szólva kiráz a hideg ettől a helytől. – tette hozzá suttogva, hogy csak én halljam.

-          Ne aggódj, jól vagyok, meglepően jól. – mosolyogtam rá. – Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd velem.

-          Ne is gondolj rá, hogy egyedül a közelébe engedlek.  - és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Mosolyognom kellett. Az én macsó Gödröcském.

Pár perc múlva megálltunk egy zárt ajtó előtt. Az orvos még utoljára megkérdezte, biztos vagyok-e benne, majd miután bólintottam, kitárta előttem az ajtót. Michael az ablakkal szemben ült egy tolószékben. Teljesen mozdulatlan volt. Négy jól megtermett ápoló állt mellette. Nicke-el, Clarke nyomozóval és az orvossal a sarkamban beléptem a szobába. A doki mellém lépett, intett az egyik ápolónak, aki erre felénk fordította a tolószéket. Michael lehajtott fejjel és csukott szemmel ült a székben.

-          Michael! – szólította meg Dr. Parker. – Látogatói vannak. – Semmi reakció. – Michael! – próbálkozott még egyszer a doki. Az eredmény ugyanaz volt.

Sóhajtottam egy nagyot és tettem egy lépést felé.

-          Michael! – mondtam olyan magabiztosan, amennyire csak telt tőlem.

Egy pillanatig semmi nem történt, majd kinyitotta a szemeit, lassan felemelte a fejét és rám nézett. Nem csinált semmit, csak engem bámult. Vérfagyasztó volt az a semmitmondó tekintet, nagyon megrémültem tőle. Az összes magabiztosság kiszállt belőlem, és legszívesebben fejvesztve menekültem volna. Hirtelen Nick karolta át a vállamat és az ajtó felé kezdett terelni. Amint hátat fordítottam, elszabadult a pokol. Michael üvölteni kezdett, mire odakaptam a fejem. Kiugrott a székből és felém vetette magát. Szerencsére az ápolók még az előtt lefogták, hogy elért volna. Hosszú percekbe telt mire sikerült az ágyhoz kötözniük. Közben megállás nélkül üvöltött, egyetlen szót ismételve: „Enyém!”. Az orvos beadott neki valamit, amitől lassan lenyugodott és végül elaludt.

Nick kiterelt a szobából és meg sem álltunk a kocsiig. Ott szembe fordított magával, kezeibe fogta az arcomat és felemelte a fejem, hogy ránézzek.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Én csak bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni.

-     Dawn! Kérlek válaszolj! – rázta meg kicsit a vállam. Még mindig nem válaszoltam. – Bemegyünk a kórházba, sokkot kaptál. Hol a francban van Clarke? – nézett a háta mögé.

-          Ne – mondtam alig hallhatóan.

-          Mit mondtál?

-          Ne…nem kell kórház. Csak….haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá könyörgő tekintettel.

-          Biztos jól vagy?

-          Jól leszek. Csak maradj mellettem. – mondtam a könnyeimmel küszködve és szorosan hozzábújtam.

Clarke nyomozó visszavitt minket Claire házához. Elbúcsúztunk tőle, beszálltunk Nick kocsijába és már ott sem voltunk. Jó ideig szótlanul bámultam magam elé. Nick percenként nézett felém aggódva. Meg fog fájdulni a nyaka, ha nem hagyja abba. Végül megkegyelmeztem neki és felé fordultam.

-          Te mit gondolsz? Csak megjátszotta? – kérdeztem.

-          Ha csak megjátszotta, akkor nagyon meggyőző volt.

-          Igen, én is így gondolom. – sóhajtottam egy nagyot. – Ha megjátszotta, ha nem, egy dolog biztos. Onnan nem tud megszökni. Az a rengeteg őr, meg kapu. Képtelenség onnan észrevétlenül kijutni. – dőltem hátra az ülésben.

-          Akkor mondhatjuk, hogy megérte? – kérdezte Nick.

-          Igen, mondhatjuk. – mondtam és rámosolyogtam.

-          Megnyugodtál?

-          Igen. – mondom és tényleg nyugodtnak érzem magam.

-      Töltsük együtt a napot és szeretném, ha ma nálam aludnál. És nem fogadok el nemleges választ. – mondta, és huncut mosolyra húzta a száját.

-          Ezek után hogy mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra?

Egy hangulatos kis étterembe vitt ebédelni. A délutánt a városban bolyongva töltöttük. Teljesen elterelte a gondolataimat a délelőtt történtekről és ezért nagyon hálás voltam neki. Megvacsoráztunk majd Michael lakására mentünk. A liftben voltunk és vadul csókoltuk egymást. Úgy faltuk egymás ajkait, mintha most tehetnénk ezt utoljára. Kiszálltunk a liftből, de ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Már a folyosón elkezdtem kigombolni az ingét. Csak annyi időre álltunk le, amíg kinyitotta az ajtót. Beléptem a lakásba, de nem volt időm körbenézni, mert Nick újra a számra tapadt. Kapkodva hámoztuk ki egymást a ruhákból, közben a hálószoba felé botladoztunk. Mire az ágyhoz értünk, már mindketten meztelenek voltunk. Kezem férfiassága köré fontam és fel-le kezdtem mozgatni, egyre gyorsabban és gyorsabban. Eközben fürge ujjai a csiklómon kőröztek. Mindketten belenyögtünk a csókba. Nick az ágyra fektetett, elhelyezkedett felettem és belém hatolt. Fejemet hátravetve élveztem az első lökéseket. Csípőmet kissé megemeltem, hogy még mélyebbre hatolhasson. Kezeim haját markolták, ajkaink mohón falták egymást. „Gyorsabban” kértem gondolatban, és mintha csak belelátna a fejembe, teljesítette a kívánságomat. Szinte egyszerre értünk a csúcsra. Nick kihúzódott belőlem és legördült rólam. Jó ideig feküdtünk egymás mellett lihegve, szótlanul. Majd Nick magához húzott, ránk terítette a takarót és finoman megcsókolt. Fejemet a mellkasára hajtottam, behunytam a szemem és szívverését hallgatva aludtam el.

10. rész

-          Hogy mi? De hát miért tette?

-          Mert én hülye, megfenyegettem, hogy ha valaha is fájdalmat okoz neked, azt nagyon megbánja. Három nappal később elgázolt a kocsijával. Tisztán láttam, hogy ő volt.

-          Úristen!

-          Fogadjunk, hogy amíg kómában voltam, egyszer sem jött be veled a kórházba.

-          Egyszer sem. Akkor jött velem először, amikor magadhoz tértél. Várj csak! Néhány percre kettesben maradtatok.

-          Ne is emlékeztess rá! Ahogy kiléptél a szobából megragadta a torkomat, és megfenyegetett, hogy ha egy szót is szólok bárkinek a balesetről, akkor téged fog bántani. Ha láttad volna az arcát. Esküszöm, sosem féltem még annyira.

-          Úgy sajnálom Claire! – öleltem szorosan magamhoz.

-          Én sajnálom, hogy nem voltam elég bátor.

Mindketten elsírtuk magunkat. Ha egyszer két barátnő lelkizni kezd, ott szem nem marad szárazon. Néhány perc múlva szipogva bontakozott ki az ölelésből.

-          Na jó, én elmondtam a részemet, megyek visszafekszem még egy kicsit. Ne haragudj, Dawny, de képtelen vagyok még egyszer végighallgatni.

-          Semmi baj, menj csak.

-          Nagyon szeret téged. – mondta Gödröcske miután Claire becsukta a háló ajtaját.

-          Igen, tudom. És én is őt. Nélküle valószínűleg begolyóztam volna vagy még rosszabb.

Nick magához szorított és belecsókolt a hajamba.

-          Készen állsz a folytatásra? – kérdeztem.

-          Azt hiszem.

Nagy levegőt vettem és ömleni kezdtek belőlem a szavak. Gondolkodás nélkül beszéltem, egy pillanatra se álltam meg. Féltem, hogy ha abbahagyom, akkor nem leszek képes végig mondani.

-          Szóval 3 hónapja jártunk, amikor bemutattam a családomnak. Én meg voltam róla győződve, hogy imádni fogják. Nagyot tévedtem. Egyáltalán nem volt nekik szimpatikus. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondták, hogy ijesztő volt, ahogy folyton szemmel tartott, ahogy mindig hozzám ért valahogy, hogy minden, amit mondott olyan mesterkélt volt. Én persze csak legyintettem, és nem foglalkoztam velük. Ezek után érthető, hogy nem sűrűn jött hozzánk látogatóba. Nem untatlak a következő 9 hónap részleteivel. Nem történt semmi említésre méltó. Én fürdőztem a boldogságomban, a családom továbbra is ellenezte a kapcsolatunkat. Aztán az egy éves évfordulónkon megkérte a kezemet. Persze a családom ellene voltak, de végül mégis belementek. Október 10-én volt az esküvő, mondanom sem kell igen szűk körű. Michael-nek csak egy barátja volt ott, ő volt a tanúja. Akkor láttam először és utoljára azt a fickót. Az én részemről ott voltak a szüleim, a bátyám és Claire. De nem érdekelt. Boldog voltam. A nászút tökéletes volt. A következő évben befejeztem a sulit és végre szabadon alkothattam. Amíg Michael dolgozott én festettem, amikor nem dolgozott együtt voltunk.

-          Mit dolgozott?

-          Őszintén? Nem tudom. Valami cégnél volt marketinges, vagy mi. Sosem avatott be a részletekbe, én meg nem kérdeztem. Meg volt mindenünk, jól éltünk. Egészen 2008. november 22-ig. Akkor tudtam meg, hogy terhes vagyok. A fellegekben jártam a boldogságtól. Nagyon örültem a babának és azt hittem Michael is boldog lesz, de tévedtem. Amikor elmondtam neki, iszonyatosan dühös lett és elviharzott otthonról. Az éjszaka közepén jött haza részegen…… megütött majd…….megerőszakolt……. és kis híján megfojtott. Már az ájulás küszöbén voltam, amikor közölte, hogy „Ez a gyerek sose fog a világra jönni, erre megesküszöm!”, aztán minden elsötétült. Másnap, mikor magamhoz tértem, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Közölte, hogy néhány napig nem hagyhatom el a házat, nem lenne jó, ha a szomszédok meglátnák a monoklimat, még azt hinnék, hogy ver engem. Innentől fogva pokol volt az életem. Amíg dolgozott, némi kajával meg vízzel bezárt az alagsori szobába és elvette a telefonomat. Esélyem sem volt segítséget kérni. Éjszakára kikötözött az ágyhoz. Rendszeresen megvert és többször megerőszakolt. Egy idő után már nem ellenkeztem, úgy kevésbé fájt. Mint később megtudtam, a családom azt hitte, hogy elutaztunk. Michael azt hazudta nekik, hogy mivel évekig nem ment szabadságra, a cége engedélyezte, hogy kivegyen néhány hónapot. Többször is kerestek telefonon anyuék, de Michael valahogy mindig lerázta őket. Egyszer-kétszer engedte, hogy beszéljek velük, de mindig előre kikötötte, hogy mit mondhatok és mit nem. Ez durván 5 hónapig így ment. Aztán elérkezett 2009. március 24-e. Aznap a szokásosnál is kegyetlenebb volt. Össze-vissza rugdosott, majd a lépcsőhöz ráncigált és ………lelökött. Nem tudom, hogy csak a babának akart ártani, vagy egyszerűen meg akart ölni. A kórházban tértem magamhoz. Persze ott ült az ágyam mellett. Diadalittas fejjel közölte, hogy „a kis fattyú kinyiffant, ezentúl minden olyan lesz, mint régen”. Teljesen összetörtem. Gyűlöltem Michael-t. Legszívesebben megöltem volna. De nem tehettem. Így más eszközhöz kellett folyamodnom, hogy megszabaduljak tőle. Nem tudom honnan vettem az erőt és bátorságot. Produkáltam egy elég jól sikerült hisztérikus rohamot. Őrjöngtem, sikítoztam, azt üvöltöztem, hogy vigyék a közelemből, nem akarom látni. Szerencsére az orvosok hamar kitessékelték a szobámból.  Mielőtt beadhatták volna a nyugtatót, elmondtam, hogy a férjem lökött le a lépcsőn, és hogy 5 hónapig fogva tartott a saját házunkban. Megkértem őket, hogy értesítsék a szüleimet és a rendőrséget, és semmilyen körülmények között ne engedjék be Michael-t a szobámba. Féltem, hogy nem hisznek majd nekem, de elég meggyőző lehettem, mert minden szavamat elhitték. A szüleim teljesen kikészültek, amikor elmeséltem nekik, az elmúlt 5 hónapot. A bátyámat úgy kellett lefogni, nehogy valami őrültséget csináljon. Képes lett volna ott helyben megölni Michael-t. Éjjel-nappal volt velem valaki a kórházban, egy pillanatra sem hagytak magamra. Claire is minden nap bejött hozzám. Feljelentettem Michael-t. Részletes vallomást tettem, lefényképezték a sérüléseimet. Michael-t letartóztatták. Még a kórházban voltam, amikor elindítottam a válópert. Persze Michael nem akart válni, de a körülmények tekintetében a bíróság hamar kimondta a válást. Haza költöztem a szüleimhez. Michael természetesen mindent tagadott. Április végén lezárult a nyomozás, és Michael-t bizonyítékok hiányában felmentették és elengedték. Fogalmam sincs hogy történhetett. Rettegtem, hogy mit fog tenni. Minden nap eljött hozzánk és látni akart. Eleinte türelmesen tűrte, hogy még az ajtót se nyitottuk ki neki. Aztán kezdett bedühödni. Dörömbölt, rugdosta az ajtót, üvöltözött. De olyan is volt, hogy napokig ült az autójában a ház előtt és csak figyelt. Persze szóltunk a rendőrségnek, de nem tettek semmit. Néhány hét után besokalltunk és távoltartási végzést kértünk ellene. Azt hittük, hogy ez végre használt, mert pár hétig nem hallottunk felőle. Aztán elérkezett május 10-e….. – és képtelen voltam tovább folytatni. Kitört belőlem a zokogás.

Nick szorosan magához ölelt. Nem mondott semmit, a hátamat simogatta és csak hagyta, hogy kisírjam magam. Egyikünk sem szólalt meg. Lassan megnyugodtam és elnyomott az álom. A kanapén ébredtem, egyedül. A konyhából hangokat hallottam. Feltápászkodtam és kicsoszogtam. Nick és Claire a pultnál ültek és beszélgettek. Mindketten nagyon gondterheltnek és feszültnek tűntek.

-          Jó reggelt! – mondtam nagyot ásítva.

-          Jó reggelt! – mondták egyszerre.

-          Kérsz reggelit? – kérdezte Claire.

-          Igen, az jól esne, köszi. – mondtam hálásan és leültem Nick mellé. – És miről beszélgettetek?

-          Claire elmondta, hogy mi történt akkor, május 10-én. – nézett rám Nick könnyes szemekkel.

-          Remélem nem haragszol. – mondta Claire némi aggodalommal a hangjában. – Nem akartam, hogy újra fel kelljen idézned azt a borzalmas napot. Meséltem a levelekről és Michael áthelyezéséről is.

-          Köszönöm Claire. Hálás vagyok.

Csendben megreggeliztünk, majd készülődni kezdtünk.

-          Szóval hová is megyünk ma? – kérdezte Nick.

-          Meglátogatjuk Michaelt a pszichiátrián.

-          Hogy micsoda? Megőrültél? Miért akarod látni azt az állatot?

-          Hidd el, egyáltalán nem akarom látni. De meg kell győződnöm róla, hogy tényleg bekattant és többé nem jelent veszélyt senkire.

-          És ezt csak úgy tudod megtenni, ha odamész?

-          Igen. Ugye velem jössz?

-          Persze, hogy veled megyek. Bár a hátam közepére se kívánom ezt a találkozást, de ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj, akkor legyen. Nem engednélek a közelébe egyedül.

-          Köszönöm. – öleltem meg szorosan.

Hangos dudaszó riasztott meg minket.

-     Itt van Clarke nyomozó. Menjünk. – mondtam és kézen fogva indultunk az autóhoz.

9. rész

Arra riadtam fel, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Aztán megláttam magam mellett a még mindig békésen szuszogó Claire-t és kezdtem megnyugodni. Fogtam a telefonom és kimentem a konyhába. Majdnem hajnali négy volt. Ittam egy kis vizet és nem törődve az idővel felhívtam Nicket. Hallanom kellett a hangját.

-          Hmmmm?

-          Nick? – kérdeztem remegő hangon.

-          Dawn? Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak hallani akartam a hangodat.

-          Dawn, mi a baj? Megint rémálmod volt?

-          Igen – mondtam szipogva.

-          Próbálj megnyugodni. Egyedül vagy?

-          Nem, Claire, a barátnőm itt van, de még alszik. Nem akarom felébreszteni.

-          Hol vagy most? Odamegyek.

-          Nem, nem kell. Már attól jobban vagyok, hogy hallhatom a hangod.

-          Akkor gondolj bele, milyen jól leszel, ha ott leszek melletted. Kérlek, mondd a címet!

-          De hát mi lesz a munkáddal?

-          Azzal ne foglalkozz! Végtére is apámé a cég, csak nem fog kirúgni, ha ellógok egy napot. – ezen mosolyognom kellett.

-          Jól van. – adtam meg magam és bediktáltam a címet.

-          Maximum egy órán belül ott vagyok. Sietek.

-          Várlak. És Nick!

-          Hmmm?

-          Szeretlek!

-          Én is szeretlek!

Megnéztem Claire-t, még mindig aludt. Fogtam egy pokrócot, magamra tekertem és kiültem a bejárat előtti lépcsőre. Percenként néztem meg az órát. Gyanítom nem sokan lehettek az utakon, mert Nick alig fél óra múlva már le is parkolt a ház előtt, kipattant a kocsiból és rohant hozzám. Felugrottam és a karjaiba vetettem magam. Percekig öleltük egymást. Kicsit hátrébb húzódott, kezeibe fogta az arcomat és finoman megcsókolt.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Most már igen. Köszönöm, hogy itt vagy. – válaszoltam mosolyogva.

Felvillantotta gödröcskés mosolyát, újra megcsókolt majd beterelt a házba.

-          Főzök egy kávét, te is kérsz? – kérdeztem.

-          Igen, az jól esne.

Gőzölgő kávésbögrével a kezünkben ültünk le a nappaliban. Úgy éreztem eljött a megfelelő pillanat, hogy mindent elmeséljek Nick-nek, de nem tudtam hogy kezdjek neki. Ő türelmesen ült mellettem. Időnként rápillantottam, kinyitottam a szám, majd rögtön be is csuktam. Féltem, hogy elriasztom. Nem tudtam, hogy fog reagálni a múltamra. Mi van, ha úgy gondolja, hogy nem éri meg egy ilyen problémás csajjal foglalkozni, és faképnél hagy? Azt nem bírnám elviselni. Megszorította a kezem, és rám mosolygott.

-          Nem baj, ha nem akarod most elmondani. Lesz még rá bőven alkalmad.

-          El akarom mondani, csak félek, hogy fejvesztve menekülsz majd tőlem.

-          Ilyen beszarinak gondolsz? – mondta kissé durcásan. – De komolyra fordítva a szót, nem tudsz olyat mondani, ami miatt elhagynálak. Csak vágj bele!

-          Jól van. – sóhajtottam egy nagyot. – De előtte ígérj meg valamit!

-          Bármit.

-          Ma el kell mennem valahova és szeretném, ha velem jönnél. Tegnap még nagyon magabiztos voltam, de most úgy érzem, egyedül képtelen lennék odamenni és szembenézni vele.

-          Nem tudom miről van szó, de veled még a világ végére is elmennék. – szorította meg a kezem.

Hozzábújtam és nekifogtam a rémmesének. A megismerkedésünk napjával kezdtem. Mindent elmondtam, azokat a részleteket is, amik a minap a parkban eszembe jutottak. Ő is gyanúsnak találta a dolgot.

-          Kb. 1 héttel az után, hogy „megmentett”, megjelent a fősuli előtt. Nagyon meglepődtem, hiszen a nevemen kívül nem mondtam neki semmit magamról. Rá is kérdeztem, hogy talált meg, de csak annyit válaszolt, hogy „vannak kapcsolatai”. Attól fogva minden nap elém jött és együtt töltöttük a délutánokat, estéket. Nagyon kedves volt, udvarias és romantikus. Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. A barátaim nem nagyon örültek ennek, többször is figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, de engem annyira elvakított a szerelem, hogy nem is figyeltem rájuk. Így szépen lassan lemondtak rólam. Már nem kerestek, a suliban se szóltak hozzám. Egyedül Claire maradt mellettem. De nem igazán érdekelt a barátaim viselkedése. Boldog voltam és nekem csak ez számított. Bár hallgattam volna rájuk. Bár megkérdeztem volna, hogy miért aggódnak ennyire.

-          És Claire nem mondott semmit? – kérdezte Nick.

-          Akartam, de sose hallgatott meg. – huppant le mellém Claire. – Aztán mikor vége lett, már nem akartam ezzel felzaklatni. Szia. Claire vagyok, te pedig biztos Nick. Örülök, hogy megismerhetlek.  – nyújtotta kezét Nick felé.

-          Szia! Én is nagyon örülök. – rázta meg Claire kezét Gödröcske. – Bocs, hogy csak így hajnalok hajnalán beállítottam.

-          Semmi gond.

-          Ne haragudj, hogy felébresztettünk. – mondtam neki.

-          Nem gond. – mosolygott rám.

-          Claire!

-          Hmm?

-          Mit mondtál volna, ha akkor meghallgatlak? – kérdeztem.

-          Dawn, tudod miért hagytak el a barátaid?

-          Mert nem figyeltem rájuk és elhanyagoltam őket.

-          Részben, de nem ez volt a fő oka.

-          Hanem?

-          Féltek.

-          Féltek? Mégis mitől?

-          Michael-től.

-          Michael-től?

-          Igen. Emlékszel, úgy 2 hónapja jártatok, amikor végre el tudtunk ráncigálni egy kis kirándulásra. Nagyon jól éreztük magunkat, minden olyan volt, mint előtte. Aztán megjelent Michael, és lőttek a jó hangulatnak, bár gondolom ez neked fel se tűnt. Amikor elmentél a mosdóba, közölte velünk, hogy „Ezt csak azért mondom nektek, hogy megkíméljem Dawn-t a további kellemetlenségektől. Biztos nem mutatta, de terhes neki a társaságotok. Nem szívesen van már veletek. Most is csak a régi időkre való tekintettel jött el. Szóval ne zaklassátok a jövőben! Megvan az új baráti köre, és jól érzi magát nélkületek is. Ha megint azt hallom tőle, hogy a hülyeségeitekkel traktáljátok, akkor nem leszek ilyen udvarias, azt elhihetitek. És jobban teszitek, ha nem említitek ezt a kis beszélgetést Dawn-nak, csak magatoknak ártanátok vele.”

-          De hát ez nem igaz. Sosem voltatok a terhemre. Az a szemét! Hogy mondhatott ilyet?  

-          Én tudtam, hogy hazudik, hiszen mindenkinél jobban ismertelek. De a többiek, miután meg se hallgattad őket, inkább elhitték és félreálltak.

-          Te miért nem hagytál el?

-          Mert szeretlek. Óvodás korunk óta ismerjük egymást, és mindig is olyanok voltunk, mint a testvérek. Tudtam, hogy Michael gonosz és veszélyes. De úgy voltam vele, hogy amíg jól bánik veled és boldog vagy, addig befogom a szám. Bár ne tettem volna! Megvolt rá az esélyem, hogy eltávolítsam mellőled, de nem volt bátorságom hozzá.

-          Mi? Miről beszélsz?  

-          Emlékszel az balesetemre, amibe majdnem belehaltam?

-          Emlékszem.

-          Michael tette.

8. rész

-          Hogy? Nem, ezt nem tartom jó ötletnek.

-          Őszintén szólva én sem. De úgy érezem, hogy meg kell tennem. Ha látom, hogy tényleg nem tud magáról, akkor talán meg tudok nyugodni.

-          Teljesen biztos benne, hogy ezt akarja?

-          Igen.

-          Hát jó. Megszervezem holnapra. De csak egy feltétellel. Magával megyek.

-          Rendben. Köszönöm nyomozó. Ja, és mielőtt látom Michael-t, szeretnék beszélni az orvosával.

-          Még valami?

-          Ami azt illeti, lenne még egy kérésem. Szeretném, ha nem szólnának Michael-nek.

-          Miért?

-          Mert ha nekem van igazam, és tényleg készül valamire, akkor jobb, ha meglepetésként éri a látogatásom.

Lassan sétáltam Claire lakása felé. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet Michael-t meglátogatni.

Claire természetesen nem repesett az örömtől, de megértette, hogy miért döntöttem így.

-          Szeretnéd, ha veled mennék?

-          Nem, nem szükséges. Clarke nyomozó elkísér.

-          Az jó. És nem félsz?

-          De, rettegek, hogy újra látni fogom. De valamiért úgy érzem, hogy muszáj ezt megtennem. – néztem rá enyhén kétségbeesve.

-          Na és izgulsz a kiállítás miatt? Alig egy hónap múlva lesz. – drága jó Claire. Mindig megérzi, mikor kell témát váltani.

-          Igen, nagyon. Kíváncsi vagyok hogy fogadják majd a képeimet. – mosolyogtam rá hálásan.

-          Biztos nagy sikered lesz, hiszen eszméletlenül tehetséges vagy.

-          Ne csináld, mert elpirulok.

-          De hát ez az igazság.

Megvacsoráztunk és megnéztünk egy filmet, közben beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Nagyon jó volt, elterelte a gondolataimat a másnapról. Délelőtt 11-re jön értem Clarke nyomozó és elvisz Michael-höz.

Éjfél felé járt már, mire lefeküdtünk. Nem akartam elaludni, féltem a rémálmoktól, de bármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemem, elnyomott az álom.

-          Gratulálok, Ön gyermeket vár! – közölte fülig érő mosollyal a nőgyógyász.

-          Komolyan? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Komolyan. Ön 6 hetes terhes. Tessék! Az első felvétel a csöppségről. Látja, az a kicsi pötty, ott.

-          Milyen picike. És már ver a szíve. – mosolyogtam a könnyeimmel küszködve.

-          Itt egy tájékoztató a fontos tudnivalókról, és írok fel magának vitaminokat. 1 hónap múlva várom az újabb ultrahangra. Van valamilyen kérdése?

-          Azt hiszem most nincs.

-          Rendben. Végeztünk. Vigyázzon magára!

-          Igen, köszönöm.

A parkban ültem és a hasamat simogatva bambultam magam elé. Terhes vagyok. Ez jó hír, ugye? Egyből magam előtt láttam, ahogy egy kis Michael szaladgál a parkban, nyomában az én félistenem és önfeledten nevetnek! Önkéntelenül vigyorogni kezdtem.

Mikor mondjam el Michael-nek? Hogy fog rá reagálni? Még sose került szóba köztünk a gyerek téma. Nem is tudom, mit gondol róla. Vajon jó szülök leszünk?

Úgy döntöttem, hogy este elmondom neki. Úgy sem bírom magamban tartani. Főzök valami finom vacsit és meglepem a hírrel.

Michael jó kedvűen jött haza. Az egyik kedvenc ruháját vettem fel, ami valljuk be őszintén nem sokat takart. Vacsi után leültünk a nappaliban és összebújva hallgattuk az eső kopogását az ablakon.

-          Michael!

-          Hmmm?

-          Szeretnék mutatni valamit.

-          És mi lenne az?

Felálltam, a táskámhoz szaladtam és kivettem belőle az ultrahang képet. Lassan visszaballagtam hozzá hátam mögé rejtve a felvételt, és leültem a dohányzóasztal szélére vele szemben.

-          Hunyd be a szemed!

Először felhúzta a szemöldökét, végül engedelmeskedett.

-          Háromra kinyithatod. – Elé tartottam a képet és elkezdtem számolni. – 1…..2…..3

Hosszú percekig csak szótlanul bámult. Majd hirtelen kikapta a kezemből a képet és apró fecnikre szaggatta.

-          Michael, ne! Mit csinálsz? – kaptam a kép után.

-          Nem szedted a gyógyszert? – szinte sistergett a dühtől, ahogy ezt kérdezte.

-          De….de szedtem. Michael, megrémítesz.

-          Ha szedted a gyógyszert, akkor ez mégis hogy történhetett meg?

-          Az orvos szerint, nagyon ritka, de előfordul a teherbeesés a gyógyszer mellett.

-          Ezt nem hiszem el! – már üvöltött.

-          Kérlek, nyugodj meg! Azt hittem te is örülsz majd a hírnek.

-          Úgy nézek ki, mint aki örül neki?

-          Nem, határozottan nem. – válaszoltam szinte suttogva, a könnyeimmel küszködve.

-          Most elmegyek, kiszellőztetem a fejem. Ne várj meg! – ezzel elrohant, becsapva maga mögött az ajtót.

Mozdulatlanul ültem egy darabig. Nem értettem a reakcióját. Aztán erőt vettem magamon, rendet raktam a konyhában, majd felmentem a hálóba, átöltöztem és bebújtam az ágyba. Mégis mi ütött belé? Még sosem láttam ennyire dühösnek. Volt már rám mérges, de az meg se közelítette a mostanit. Nagyon megijesztett. Mintha egy másik ember lett volna. Ennyire nem akar gyereket? Remélem, hamar megnyugszik és másképp áll majd a dologhoz.

Sokáig feküdtem a könnyeimet nyelve, de végül elaludtam.

Ajtócsapódásra ébredtem, majd dübögő lépteket hallottam, ahogy jönnek felfelé a lépcsőn. Kivágódott a háló ajtaja. Riadtan ültem fel az ágyban. Michael csak állt az ajtóban bőrig ázva, lihegve, egy szót se szólva. Még mindig dühös volt.

-          Ma a vendégszobában alszol, menj! – mondtam neki és hozzávágtam a párnáját.

-          Azt te csak hiszed!

Hirtelen megindult felém. Nagyon megrémültem, menekülni akartam, de nem volt időm. A következő pillanatban már mellettem állt és lendítette a jobb kezét, ami hatalmas csattanással érte el az arcomat. Elterültem az ágyon és egy pillanatra minden elsötétült. Mire feleszméltem a hátamon feküdtem, ő pedig a hasamon ült és a hálóingemet szaggatta. Próbáltam lelökni magamról, de nem sikerült. A számhoz hajolt és durván megcsókolt. Küzdöttem, de semmi eredménye nem volt. Megunva a hadonászásomat, levette a nyakkendőjét és kezeimet az ágytámlához kötözte.

-          Michael! Kérlek, hagyd abba! Ne csináld ezt! Te nem vagy ilyen! Kérlek! Térj észhez!

-          Pofa be! Nem tudod milyen vagyok igazából. – üvöltötte, majd letépte a bugyimat és a számba tömte.

Az alsójával együtt szabadult meg a nadrágjától majd minden figyelmeztetés nélkül belém hatolt. Nagyon fájt. Annyira durva és erőszakos volt. Kezeit a nyakam köré fonta és szorongatni kezdte. Egyre inkább nem kaptam levegőt. Ördögi vigyor ült az arcán.

-    Ez a gyerek sose fog a világra jönni, erre megesküszöm!

7. rész

Addig a napig nem hittem benne, hogy létezik „Szerelem első látásra”. De amikor a kórházi ágyon fekve kinyitottam a szemem és megláttam Michaelt, ahogy megkönnyebbülten mosolyog rám, úgy éreztem, ő az igazi, hogy vele akarom leélni az életemet. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugye?

Mivel nem volt nálam se telefon, se igazolvány, nem tudtak senkit sem értesíteni. Így mikor már egy kicsit kitisztult a fejem, felhívtam a szüleimet és Claire-t. Szegény Claire, teljesen ki volt borulva. Azt mondta, pont akkor lépett ki a klubból, amikor Michael betett a taxiba. Mindig is élénk volt a fantáziája, el tudom képzelni, mikre gondolhatott. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, majd otthonról felhívom és mindent elmesélek.

Michael nem mozdult az ágyam mellől. Közölte, hogy marad, amíg a szüleim meg nem érkeznek.

-          Elmondanád, hogy mi történt? Elég homályos az egész. – kértem.

-     Biztos a drog miatt. Amellett, hogy kiüti az embert, gondoskodik róla, hogy szinte semmire se emlékezzen. Valószínűleg nem kaptál olyan nagy adagot, de ahhoz elég volt, hogy legyengülj, és ne tudj védekezni. Alattomos egy szer, de hatásos. – miközben ezt mondta, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de csak egy pillanatra.

Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Tényleg ezeket mondta? Tényleg mosolygott? És nekem tényleg nem szólalt meg a vészharang az agyamban? Ennyire elvonta volna a figyelmemet az az igéző kék szempár, azok a csókolnivaló ajkak és az a mély, búgó hang? Vagy a GHB utóhatása volt, hogy ennyire nem működtek a megérzéseim? Mondjuk azt, hogy az utóbbi, így nem tűnök olyan szánalmasnak.

-          Belegondolni se merek, mi lett volna, ha nem vagy ott. Köszönöm, hogy megmentettél.

-          Magadnak köszönd.

-          Hogyhogy?

-        Ha nem ütközöl belém a mosdók előtt, akkor nem tör rám az érzés, hogy „Mindenképpen meg kell ismernem ezt a tüneményt!”. Figyeltelek és gyűjtöttem a bátorságot, hogy megszólítsala.! Aztán láttam, hogy elindulsz kifel.! Még egy darabig vívódtam, aztán utánad indultam. Amikor kiértem sehol sem láttalak. Nem tudtam, melyik irányba induljak. Kétségbeesve forgattam a fejem jobbra-balra. Persze senki nem volt a közelben, akit megkérdezhettem volna, hogy látott-e téged. Aztán meghallottam egy hangot, mintha valamit elszakítottak volna. Rossz érzés fogott el, és futni kezdtem a hang irányába. Amikor megláttam, hogy az a féreg hozzád ér…….féktelen haragot éreztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ha nem ájulsz el, valószínűleg agyonverem a fickót.

Közelebb hajoltam hozzá és megfogtam a kezét.

-          Ugye te nem sérültél meg? – kérdeztem aggódva.

-        Nyugodj meg, semmi bajom. Az a puha pöcs nem volt ellenfél. – szorította meg a kezem és rám mosolygott.

Az a puha pöcs egy óriás volt. Hogy lehet, hogy Michael egy karcolás nélkül megúszta? Hát persze! Nyilván így volt a forgatókönyvben. Szép kis színjátékot rendeztek nekem.

Csak ültem szótlanul és szorítottam a kezét, mintha sose akarnám elengedni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és elkezdtem remegni. A következő pillanatban kitört belőlem a zokogás, és képtelen voltam abbahagyni. Michael mellém ült az ágyra és magához szorított.

-          Nyugodj meg! Már vége van. Többé senki sem bánthat. Mellettem biztonságban leszel.

Lassan kezdtem megnyugodni a karjaiban.

Valamivel később nyílt az ajtó és egy férfi sétált be a kórterembe. Egyenesen felénk tartott.

-          Clarke nyomozó vagyok! Hogy érzi magát kisasszony?

-          Köszönöm, most már jobban. – válaszoltam szipogva.

-          Ha nem bánják, feltennék néhány kérdést, hogy mihamarabb elkezdhessük a nyomozást.

-          Nyomozást? – kérdeztem riadtan. – Nem kapták el a fickót?

-          Sajnos nem. Mire odaértünk, már kereket oldott.

-          Hogy? – kiáltottunk fel egyszerre Michael-lel.

-     Nyugalom! Aggodalomra semmi ok. Mindent elkövetünk, hogy mihamarabb elkapjuk.  Kérem, mondják el mi történt! Ne hagyjanak ki semmilyen részletet!

Az én mondókám nem volt túl hosszú, tekintve, hogy nem sok mindenre emlékeztem. Michael is elregélte a saját sztoriját, Clarke eközben buzgón jegyzetelt. Személyleírást egyikünk se tudott adni. Én csupán arra emlékeztem, hogy egy óriás volt, de gyanítom ezzel nem sokat segítettem. Michael azt mondta, hogy annyira arra koncentrált, hogy távol tartsa tőlem, hogy nem figyelte meg az arcát. Egyébként is sötét volt. Clarke felfirkantotta a nevünket, telefonszámunkat, megköszönte, kiosztotta a névjegykártyáját, elhadarta a szokásos szöveget: „Sokat segítettek”, „Ha további kérdésem lenne, keresem Önöket”, „Ha bármi eszükbe jut, hívjanak!” és távozott.

Clarke nyomozó. Beszélnem kell vele. El kell neki mondanom néhány dolgot. Egyre jobban hajlok a felé, hogy Claire-nek igaza van. Michael készül valamire. Felhívtam Clarke-ot. Nem tűnt meglepettnek.

-          Miss Philips! Újabb levél?

Hirtelen ledermedtem. Úristen! El is felejtettem. Meg se néztem a postaládát. Basszus!

-          Ööööö…..nem. Nem a levelek miatt hívom. Őszintén szólva, ma nem néztem meg a postaládát. Ööööö…..itt vagyok Staten Island-en, szeretnék Önnel találkozni. Fontos lenne.

-          Rendben. Hol van most? Odamegyek.

-          Az iskola melletti parkban, a szökőkútnál.

-          Negyed óra és ott vagyok.

-          Köszönöm.

Azok az átkozott levelek. Gondoskodnak róla, hogy ne felejtsem el mindazt, ami történt. Emlékszem, az elsőt az ítélethirdetés másnapján kaptam, december 14-én. Egyetlen oldal volt, de nem volt befejezve. Amikor jobban megnéztem akkor láttam meg a jobb felső sarokban az 1/7 jelzést. Szóval még van 6. Az utolsó oldalt Valentin Napon kaptam meg. Michael a 7 oldalas levélben esküdözött, hogy kijut a börtönből és megtalál. Részletezte, hogy milyen életem vagy halálom lesz majd mellette, ez csak tőlem függ. Természetesen minden levélről tájékoztattam Clarke nyomozót. Annyit sikerült kiderítenie, hogy az elsőt Michael ügyvédje juttatta el hozzám, aki ezt be is vallotta és nagyon sajnálta. A többiről nem volt tudomása, tagadta, hogy köze lenne hozzájuk. Csak Michael ujjlenyomata volt rajtuk. Se feladó, se postai bélyeg. Nagyon úgy tűnt, hogy személyesen dobták be őket. Besokalltam. Nevet változtattam, eladtam a házat és elköltöztem New York City-be. Mindent magam mögött hagytam. Csak Claire és Clarke nyomozó tudtak erről.

2010. május 10-én újabb levelet kaptam. De ez más volt. Csupán egyetlen mondat állt a papíron: „Ne felejtsd el mit ígértem!”. Ezen sem volt postai bélyeg. Megint költöztem. A következőt a születésnapomon, augusztus 25-én kaptam. Ugyanolyan volt, mint az előző. Nem láttam sok értelmét, de megint elköltöztem. A következő megint május 10-én érkezett. Már meg se lepődtem. Úgy döntöttem nem menekülök tovább, nincs értelme. Rettegtem, de nem akartam egész hátralévő életemet meneküléssel tölteni. Ez a valaki, úgy is mindig megtalál. Nem tudom hogy, de megtalál. Biztos ma is jött levél. Olyan boldog voltam mostanában a kiállítás és Gödröcske miatt, hogy eszembe se jutottak azok az átkozott levelek.

Clarke nyomozó ült le mellém a padra.

-          Üdvözlöm Miss Philips. Hogy van?

-          Nem jól, nyomozó. Hallotta mi történt Micahel-lel?

-          Igen. Nos, úgy gondolom nincs miért aggódnia.

-          Komolyan mondja? Pedig én nagyon is aggódom.

-          De hát miért?

És elmeséltem neki az újonnan felfedezett emlékeket, hogy mit gondol Claire, és hogy egyre inkább úgy érzem, Michael meg akar szökni.

-          Miss Philips! Elismerem, hogy gyanúsnak tűnhet az egybeesés, de Michael nem az az ember, akit négy évvel ezelőtt ismert. Belenyugodott a sorsába. Példás rab lett belőle. Nem tagadom, nekem is megfordult a fejemben, hogy tervez valamit. Kihallgattam a cellatársát, aki azt mondta, hogy soha nem említett bosszút, vagy szökést. Meglátogattam Michaelt a pszichiátrián, és higgye el, nincs mitől félnie. Nem jelent veszélyt senkire. Egész nap csak ül és néz maga elé. Telenyomják nyugtatókkal. Nem árthat senkinek. Az orvos szerint az Ön fényképe váltotta ki belőle a rohamot. Azt mondják a bűntudat miatt kattant be.

-          Ne nevettessen! Bűntudat? Egy olyan őrült, mint Michael, nem ismeri a bűntudatot. De tegyük fel, igaza van. Akkor mivel magyarázza a leveleket?

-          Nem tudom, őszintén. Arra tudok gondolni, hogy annak idején valakit megbízott ezzel a feladattal, aztán megfeledkezett róla.

-          Hmmm….érdekes feltevés. De én ezt mind nem hiszem el.

-          Pedig jobban tenné. Ne okozzon magának még több fájdalmat.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Van benne valami, de érzem, hogy nincs igaza. Kis idő múlva megszólaltam.

-          Clarke nyomozó! Meg akarom látogatni Michaelt.

6. rész

Remegni kezdtem. Nem, nem lehet. Biztos csak véletlen egybeesés. Ugye? Nem tervez semmit. Nem juthat ki onnan. Nem kezdődhet minden elölről. Kétségbeesve ráztam a fejem, a könnyem potyogni kezdtek. Claire átölelte a vállam.

-          Dawn, nyugodj meg! Ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy tévedek. Négy év után most hallott felőled először. Meglátta a fényképedet, olvasta, hogy élsz és jól vagy. Tudjuk milyen labilis volt mindig is. Lehet, hogy tényleg bekattant.

-          És ha mégsem? Ha tényleg tervez valamit? – kérdeztem remegő hangon.

-          Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom. Annyira sajnálom.

Nagyot sóhajtottam. Igen, nem kellett volna. Haragudtam Claire-re, de tudom, hogy azért mondta el, mert aggódik. De akkor is, most mihez kezdjek? Megvan rá az esély, hogy valahogy kijut onnan és ott folytatja, ahol négy éve abbahagyta. Ha ez megtörténik, akkor nekem végem. Miután börtönbe került, kaptam tőle egy levelet. Mint később kiderült, a tárgyalás alatt írta meg, majd az ügyvédje juttatta el hozzám. Megesküdött, hogy kijut a börtönből és bárhol is legyek megtalál. Körülbelül 5 oldalon keresztül részletezte, hogy mit tesz majd velem akkor. Ha csak rágondolok….. még mindig reszketni kezdek. Napokig nem tudtam aludni, annyira féltem. De eltelt négy év. Nem lehet, hogy megváltozott? Az őrülteknél bármi megtörténhet, nem?

-          Dawn! Jól vagy?

-          Bocs Claire, csak elgondolkoztam.

-          És mire jutottál?

-         Semmi jóra. – sóhajtottam – Claire. Nálad alhatnék ma? Ilyen állapotban nem akarok Nick-el találkozni. Rögtön látná, hogy történt valami és még nem állok készen rá, hogy beavassam a múltamba.

-          Persze, nálam alhatsz. A lakótársam úgyis elutazott. – mondta mosolyogva, majd elkomorult. – Ugye nem haragszol rám nagyon?

Ránéztem, és láttam mennyire bántja a dolog. Dühös voltam, de igazából nem Claire-re, hanem magamra. Miért nem hallgattam senkire akkor? Rajtam kívül mindenki érezte, hogy valami nem stimmel Michael-el. De engem elvakított a szerelem. Visszagondolva a vele töltött három évre, sok jele volt a közelgő tragédiának, de én vagy nem láttam, vagy nem akartam róluk tudomást venni. Talán ha jobban odafigyeltem volna, megakadályozhattam volna mindazt, ami történt. Talán. Felsóhajtottam.

-          Nem, nem haragszom rád. Dühös vagyok és rémült, de azt hiszem, jobb, hogy elmondtad.

Claire megkönnyebbülten felsóhajtott.

-          Ha nem bánod, elmegyek egyet sétálni. Fel kell hívnom Nicket és végig kell gondolnom, hogy mihez kezdjek ezzel az egésszel.

-          Persze, menj csak. Később találkozunk.

Volt egy park a közelben, régen sokat jártam oda a szüleimmel. Leültem az egyik padra és felhívtam Gödröcskét. Szomorú volt, hogy nem láthat aznap este, de megértette, hogy sok bepótolnivalónk van Claire-rel. Igen, tudom, füllentettem. De nem tehettem mást. Megbeszéltük, hogy másnap este találkozunk. Elbúcsúztunk, letettem a telefont és elkezdtem gondolkodni.

Michael őrült, e felől szemernyi kétségem sincs. De vajon mindig is őrült volt? Vagy tényleg a terhességem okozta nála a változást? Hiszen két és fél évig boldogok voltunk együtt. Jó, jó, a családom és a barátaim figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele, de nem történt semmi rossz. Voltak persze fura dolgai, de kinek nincsenek?

Érdekes, sose merengtem azon, hogy mi miért történt. Csak beletörődtem, hogy megtörtént, és kész. Nem akartam még csak rágondolni sem, túl fájdalmas volt.

Mielőtt rosszra fordult volna minden, azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk is olyan, mint bárki másé, de ha jobban belegondolok, már a megismerkedésünk se nevezhető mindennapinak. Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a sorsdöntő éjszakát.

21 éves lettem. A barátaim meglepetéspartit szerveztek a Fushimi-be, az egyik kedvenc helyemre, deClaire elszólta magát. Sosem tudott titkot tartani. Persze tettettem, hogy meglepődök, nem akartam csalódást okozni nekik. Nagyon jó volt a hangulat, rengeteget nevettünk. A hely 11-kor bezárt, így átmentünk a Dugout-ba, hogy kitombolhassuk magunkat. Önfeledten táncoltam, hiszen ez az én napom volt.

Épp a mosdóból jöttem ki, amikor nekimentem valakinek. Felnéztem és egy félisten mosolygott rám. Rövid, sötét szőke haj, igéző kék szempár, csókolnivaló ajkak, izmos test.

-          E-Elnézést! – habogtam.

-          Semmi baj. – válaszolta mosolyogva és tovább ment.

Visszamentem az asztalunkhoz, de nem volt ott senki, mindenki táncolt. Leültem és nagyot kortyoltam a koktélomból. Érdekesnek találtam, hogy az előbb félig ürest poharam újra tele volt, de gondoltam Claire megitta és rendelt egy másikat. Figyeltem, hátha meglátom a félistent, amikor visszajön a mosdóból, de nem volt szerencsém. Csalódottan iszogattam tovább a koktélt. A többieket figyeltem, ahogy önfeledten táncolnak, amikor éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. Kezembe temettem az arcom, hátha abbamarad a forgás. Claire jött oda hozzám.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Persze, csak kicsit szédülök. Kimegyek egy kicsit levegőzni.

-          Veled menjek?

-          Nem kell, maradj csak, mindjárt visszajövök.

-          Biztos? Nem lesz baj?

-          Ne aggódj, a friss levegő jót fog tenni.

-          Oké, de ha tíz perc múlva nem vagy itt, utánad megyek.

-          Értettem. – mosolyogtam rá erőtlenül.

Kitámolyogtam az utcára és a bejárattól kicsit távolabb leültem a járdaszegélyre. Szédültem, de nagyon. Egyszer csak lépteket hallottam közeledni. Felnéztem és egy ismeretlen, nagydarab srác tartott felém. Azt hittem, tovább megy, de megállt mellettem.

-          Hé, jól vagy? – kérdezte.

-   Igen, kösz, csak levegőztem egy kicsit, de már megyek is vissza. – felálltam és imbolyogva elindultam a bejárat felé.

A srác hirtelen elkapta a karomat és visszarántott, majd berángatott a közeli sikátorba. Nekilökött a falnak, a kezeimet a fejem fölé szorította és durván megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de vagy háromszor akkora volt, min én. Teljes testével nekem feszült, meg se tudtam mozdulni. Egyik kezével a fejem fölött a falhoz szorította a két csuklómat, a másikkal a melleimet markolászta, közben pedig a nyakamat nyalogatta. Undorító volt. Sikítani akartam, de egyre kábább voltam, és egy hang se jött ki a torkomon. Megint megcsókolt, ezúttal még durvábban. Nyelve erőszakosan tört utat magának a számba. Hirtelen szétszakította a felsőmet és fájdalmasan megmarkolta egyik majd másik mellemet. Azt hiszem egy-egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat. A keze a szoknyám alatt matatott, majd elkezdte kigombolni a nadrágját. Pánikba estem. Nem, nem! Nem akarom! A következő pillanatban valaki lerántotta rólam és én a földre rogytam. Néztem, ahogy megmentőm a földre küldi azt a szemetet és elkezdenek verekedni. De vajon miért vigyorognak egymásra folyamatosan? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam.

Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon feküdtem. Homályosak voltak az emlékeim. Az ágy melletti széken pedig ott ült Ő, a megmentőm, a félisten.

Hirtelen nyitottam ki a szemem. Miért csak most jutnak eszembe a részletek? A koktél, hogy végig egymásra vigyorogtak, miközben verekedtek. Az orvos szerint GHB-t raktak az italomba. Biztos amiatt nem emlékeztem. Még a támadóm arcát se tudtam felidézni akkor, most meg tisztán látom magam előtt. Michael később azt mondta, hogy hívta a zsarukat, majd taxiba szállt velem, és behozott a kórházba. Mire a rendőrök odaértek, a támadóm már elmenekült. Az egészet előre kitervelte? Úristen! Azt hiszem megkaptam a választ a kérdésemre. Michael mindig is őrült volt. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha akkor nem a tervei szerint alakulnak a dolgok. 

5. rész

Rémültem ültem fel az ágyban. Egyedül voltam. Egész testemben remegtem, és zokogni kezdtem. Nick szaladt be a szobába, és riadtan nézett körbe.

-          Dawn! Mi történt? Miért sikítottál?

Képtelen voltam válaszolni. Térdeimet átölelve ültem és rázott a zokogás. Mellém ült, magához húzott és átölelt.

-          Nyugodj meg, nincs semmi baj! Mondd el mi történt!

Karjaiban lassan kezdtem megnyugodni. Végre abbahagytam a sírást és a remegés is elmúlt.

-          Rémálmom volt

-          Miről álmodtál?

-          A családom haláláról.

-          Akarsz róla beszélni?

-          Nem, nem most. De ígérem, egyszer mindent elmesélek neked.

-          Rendben. Gyakran vannak rémálmaid?

-          Túl gyakran!

Államnál fogva megemelte a fejemet és finoman megcsókolt.

-          Gyere, kész a reggeli.

Belebújtam a köntösömbe és követtem őt a konyhába. Belépve, tátva maradt a szám. Az étkezőasztal rogyásig meg volt pakolva finomságokkal. Volt ott minden: palacsinta, croissant, pirítós, vagy ötféle jam, rántotta baconnel, narancslé, tea, kávé. Még mindig tátott szájjal és kérdő tekintettel néztem rá. Gödröcske csak megvonta a vállát és közölte:

-          Nem tudtam mit szeretsz, szóval….

-     Hmmmm, téged szeretlek! – mondtam mosolyogva és megcsókoltam. – De most együnk, mert éhen halok.

-          Na és, mit tervezel mára? – kérdeztem két falat között.

-         Meglátogatnak a szüleim. Tegnap nem tudtak eljönni a bulira, úgyhogy ma bepótoljuk. Együtt ebédelünk. James és Eric is jön. Nincs kedved velünk tartani? Szívesen bemutatnálak a szüleimnek. Biztos vagyok benne, hogy rögtön megkedvelnének.

-          Nem korai ez egy kicsit? Hiszen még csak két hete ismerjük egymást.

-          Igaz, még csak két hete, de olyan mintha mindig is ismertelek volna.

-          Igen, én is így érzem.

-          Akkor eljössz?

-          Nem lehet. Mára már van programom.

-          Tényleg? És mi az? – kérdezte csalódottan.

-          Meglátogatom a családom sírját. Ma van 4 éve, hogy meghaltak.

-          Értem. Szeretnéd, ha veled mennék? Áttehetem máskorra az ebédet.

-          Nem, nem! Jobb szeretnék egyedül menni. Remélem megérted.

-          Persze.

Az egyik pillanatban mintha csalódást láttam volna az arcán, de a következőben már mosolygott.

-          Áááááááá, tele vagyok. – mondta vigyorogva és a hasát simogatta.

-          Én is. Köszönöm a csodás reggelit. – vigyorogtam vissza.

-          Nagyon szívesen, bármikor. – kacsintott rám.

Felálltam, megcsókoltam és a fülébe súgtam:

-          Mit szólnál egy közös zuhanyhoz?

Elindultam kifelé a konyhából, közben kibújtam  a köntösből és belibegtem a fürdőbe. Mire megnyitottam a vizet már mögöttem állt meztelenül és a fülcimpámat harapdálta. Így léptünk be a zuhanykabinba. Még mindig háttal álltam neki, nem engedte, hogy megforduljak. Tusfürdőt nyomott a kezébe, és lassú mozdulatokkal simogatta először a vállaimat, majd a karjaimat, a hátamat, a fenekemet, a lábaimat. Újra a tusfürdőért nyúl, és folytatta a simogatást a hasamon, majd felfelé vette az irányt és elidőzött a melleimnél. Majd egyik kezével elindult lefelé és ujjai megtalálták legérzékenyebb pontomat. Kéjesen nyögdécseltem, nekidőltem, fejemet a vállára hajtottam és éreztem kemény férfiasságát a fenekemnél. Hátranyúltam és megmarkoltam azt, kezemet fel-le mozgattam. Légzésünk egyre csak gyorsult. Hirtelen szembefordított magával, a fenekem alá nyúlt, és felkapott. Hátamat a falnak támasztottam, kezeimet a nyaka köré fontam, lábaimat a derekára kulcsoltam, ő pedig ráeresztett meredező férfiasságára. Lassan kezdett mozogni, majd egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktált. Őrjítő érzés volt, ahogy újra és újra megtöltötte bensőmet. Ajkaink vadul falták egymást. Éreztem, hogy közel a csúcs, már csak pár lökés és végem. Egymást csókolva élveztünk el. Remegve rogytunk a földre.

-          Ugye tudod, hogy ez volt életem legszebb születésnapja?

-          Tényleg? Nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni az ajándékom. – néztem rá ártatlanul.

-          Minden képzeletet felülmúlt. – válaszolta kaján vigyorral az arcán.

Lezuhanyoztunk, most már tényleg, majd felöltöztünk. Hóna alá kapta az ajándékát – nem, nem engem, hanem a képet – és menni készült. Hosszan megcsókolt és megbeszéltük, hogy este találkozunk. Még az ablakból integettem neki, amíg el nem hajtott a taxival.

Felhívtam Claire-t, az egyetlen embert, akivel a múltamból tartottam a kapcsolatot. Megbeszéltük, hogy a temetőben találkozunk. Taxiba szálltam és kb. 45 perc múlva már Staten Island-en voltam. Claire már ott volt. Hosszan megöleltem egyetlen barátnőmet, hiszen pont egy éve találkoztunk utoljára. Nem szívesen jövök ide, túl sok a rossz emlék.

A sír meglátogatása után elindultunk Claire szüleihez, meghívtak ebédre. Út közben elmeséltem az elmúlt két hét eseményeit. Claire őszintén örült a boldogságomnak, azt mondta teljesen kivirultam. Szerinte megérdemlem. Hogy őszinte legyek, kezdem én is elhinni.

Ebéd után kiültünk a kertbe és beszélgettünk. Láttam Claire-en, hogy valamit nagyon el akar mondani. Rákérdeztem.

-          Claire, mi a baj? Látom rajtad, hogy történt valami.

-          Nem tudom, hogy mondjam el.

-          Csak vágj bele.

-       Michaelt átszállították a pszichiátriára. – neve hallatára megdermedtem. Nyeltem egy nagyot és próbáltam nyugodt maradni.

-          És mi ezzel a baj? Amíg zárt ajtók mögött van, engem nem érdekel.

-          Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, de nem tudom megmagyarázni. Valami zavar.

-          Mi?

-      Tudod, hogy apu börtönőr azon a részlegen, ahol Michael ült. Ő mesélte, hogy az átszállítás napjának reggelén Michael-nek még semmi baja nem volt. Délelőtt volt nála egy látogató, aki mutatott neki egy újságcikket. A látogatás után visszavitték a cellájába és nem sokkal később teljesen begőzölt. Artikulálatlanul üvöltött, a ruháját szaggatta, a fejét verte a falba. Adtak neki nyugtatót, de nem sokat használt, így átszállították. Azóta ott van.

-          Helyes, remélem élete hátralévő részét egy gumiszobában fogja tölteni.

-          Dawn, szerintem csak tetteti.

-          Miből gondolod? Mi oka lenne rá?

-     Azt nem tudom. De nem találod különösnek, hogy mindez aznap történt, amikor megjelent a cikk a kiállításodról?