2013. június 20., csütörtök

1. rész - Bevezető

Gyönyörű tavaszi napra ébredtem. Úgy döntöttem megérdemlek egy szabadnapot. Túl sokat dolgoztam mostanában. Belebújtam az egyik kedvenc ruhámba, lapos talpú cipőmbe, orromra biggyesztettem a napszemcsit, felkaptam a táskám és a kedvenc könyvem, és elindultam.

Még csak reggel 9 volt. Úgy mászkáltam az utcákon mintha először járnék New York-ban. Az egyik utcán be, a másikon ki, forgattam a fejem, mint vidéki kislány a nagyvárosban. Pedig már 4 éve élek itt.
                                              
Egy óra körül éreztem, hogy itt az ideje megtölteni a pocakomat. Kerestem egy hangulatos kis helyet, leültem a kerti asztalok egyikéhez és rendeltem. Úgy tömtem magamba mindent, mint aki napok óta nem evett. Mikor befejeztem, rendeltem egy jegeskávét, hátradőltem és elkezdtem olvasni. Az első mondat után hangosan felnevettem: „Bizony, még egy német sem tud diszkréten ordas szagút fingani.” De most komolyan, hogy lehet így elkezdeni egy regényt? Vagy ötödszörre olvastam már ezt a könyvet, de mindig röhögnöm kell rajta. Gyorsan körbepillantottam, hogy vajon hány vendég figyelmét sikerült magamra vonnom, de szerencsére csak néhányan pillantottak rám, aztán már senki nem foglalkozott velem. Emlékszem, 5 éve odaadtam apunak a könyvet, hogy olvassa el. A kertben ültünk hárman. Apu a napozóágyban, én pedig anyuval a hintán. Pár másodperc múlva apu elkezdett nevetni, majd egyre jobban rázkódott, végül kénytelen volt letenni a könyvet, mert folyt a könnye a röhögéstől. És csak az első oldal felét olvasta el. Szép emlék. Mennyi minden történt azóta. Megismerkedtem vele, beleszerettem, összeházasodtunk, majd jöttek a rossz idők….. a tragédia…a temetés...a kórház… De inkább nem is gondolok rá.

Szóval vigyorogva, néha kuncogva folytattam az olvasást. Úgy fél óra múlva félretettem a könyvet és felhörpintettem a kávém maradékát. Ekkor vettem észre a szomszéd asztalnál három férfit, akik mosolyogva figyeltek. Zavarba jöttem, de mivel ártalmatlannak tűntek visszamosolyogtam rájuk, aztán kicsit elfordultam és folytattam az olvasást. Pár perc múlva árnyék vetült a könyvre. Megfordultam és ott állt az egyik fickó. Magas volt, sportos és eszméletlenül jóképű. Megállás nélkül mosolygott, amitől két kis gödröcske jelent meg a szája sarkánál. Valami megmagyarázhatatlan melegség sugárzott a gyönyörű barna szemeiből. Szélesen mosolygott rám, én meg kérdő tekintettel mosolyogtam vissza.
-         Elnézést, hogy megzavarlak, de nagyon furdalja az oldalunkat, hogy mit olvashatsz, ami ennyire jó kedvre derít. – kérdezte.
-          Ó, semmi baj. A címe Mamuttampon és eszméletlenül jó könyv. Mindig ezt olvasom, ha lazítani akarok.
-    Mamuttampon? Érdekes cím. Hmmm…. Igazán nem akarok tolakodó lenni, de meghívhatunk egy kávéra? Látom már üres a poharad.
Meglepődtem. Rásandítottam a másik kettőre, akik őszintén vigyorogtak és integettek, hogy csatlakozzak. Gondoltam miért is ne, mit árthat egy kis ismerkedés. Mostanában úgy is csak a képeimmel beszélgettem.
-          Köszönöm, elfogadom a meghívást. – válaszoltam.
Felálltam, fogtam a táskámat és a könyvemet, majd Gödröcskét követve átültem a másik asztalhoz. Megrendelték nekem az újabb jegeskávét (hogy lesz így alvás éjjel, azt nem tudom). Bemutatkoztunk.
-          Eric Knight vagyok – mondta az egyik. Szőke rövid haja volt, kék szeme és igen jól kidolgozott teste.
-        James McCaine, örülök – kacsintott rám a másik. Göndör fekete hajával, éjfekete szemeivel és kisfiús vonásaival rögtön belopta magát a szívembe.
-          Nick Carpenter vagyok – nyújtotta a kezét Gödröcske.
-      Én pedig Dawn Phi…. khmm… Dawn Thompson vagyok. Nagyon örülök – fogtam meg Gödröcske kezét. Meglepően kellemes érzés fogott el, ahogy megszorította a kezem. Úgy éreztem, mintha biztonságban lennék, mintha a sors akarta volna, hogy találkozzunk. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy nem most látom őket utoljára.

Ezután órákig beszélgettünk. Megtudtam, hogy mindhárman igen tehetősek, mondhatni mocskosul gazdagok. Eric az építőiparban van, James a szállodaiparban, Gödröcske pedig az apja vállalatánál ügyködik, mint igazgató helyettes. Én kicsit szégyenkezve vallottam be, hogy egész nap csak festek. Épp az első kiállításomra készültem. Ettől nagyon lelkesek lettek. Rögtön faggatni kezdtek, így olyanoknak beszélhettem legkedvesebb témámról, akik tényleg érdeklődtek iránta.

Este nyolc körül felvetettem, hogy ideje lenne mennem. Nehezen akartak elengedni, főleg Gödröcske erősködött, hogy meghívnak vacsorára, de nem mentem bele. Haza kellett mennem. Nem akartam éjszaka az utcán lenni. Telefonszámot cseréltünk, és megígértették velem, hogy feltétlenül küldök meghívót a megnyitóra. Aznap boldogan sétáltam haza, és négy év után először nem rettegtem annyira a sötétedő utcákon.

Szóval így ismerkedtem meg azzal a három férfival, akiknek az életemet köszönhetem.

1 megjegyzés:

  1. Szia! A FB-ról találtam ide, és elolvastam az első részt. Ha összegezni akarnám a véleményemet pár szóban, akkor: még ma tovább is fogok haladni vele. :) Sikerült felkeltened az érdeklődésemet. :)

    VálaszTörlés