2013. június 29., szombat

10. rész

-          Hogy mi? De hát miért tette?
-          Mert én hülye, megfenyegettem, hogy ha valaha is fájdalmat okoz neked, azt nagyon megbánja. Három nappal később elgázolt a kocsijával. Tisztán láttam, hogy ő volt.
-          Úristen!
-          Fogadjunk, hogy amíg kómában voltam, egyszer sem jött be veled a kórházba.
-          Egyszer sem. Akkor jött velem először, amikor magadhoz tértél. Várj csak! Néhány percre kettesben maradtatok.
-          Ne is emlékeztess rá! Ahogy kiléptél a szobából megragadta a torkomat, és megfenyegetett, hogy ha egy szót is szólok bárkinek a balesetről, akkor téged fog bántani. Ha láttad volna az arcát. Esküszöm, sosem féltem még annyira.
-          Úgy sajnálom Claire! – öleltem szorosan magamhoz.
-          Én sajnálom, hogy nem voltam elég bátor.
Mindketten elsírtuk magunkat. Ha egyszer két barátnő lelkizni kezd, ott szem nem marad szárazon. Néhány perc múlva szipogva bontakozott ki az ölelésből.
-          Na jó, én elmondtam a részemet, megyek visszafekszem még egy kicsit. Ne haragudj, Dawny, de képtelen vagyok még egyszer végighallgatni.
-          Semmi baj, menj csak.
-          Nagyon szeret téged. – mondta Gödröcske miután Claire becsukta a háló ajtaját.
-          Igen, tudom. És én is őt. Nélküle valószínűleg begolyóztam volna vagy még rosszabb.
Nick magához szorított és belecsókolt a hajamba.
-          Készen állsz a folytatásra? – kérdeztem.
-          Azt hiszem.
Nagy levegőt vettem és ömleni kezdtek belőlem a szavak. Gondolkodás nélkül beszéltem, egy pillanatra se álltam meg. Féltem, hogy ha abbahagyom, akkor nem leszek képes végig mondani.
-          Szóval 3 hónapja jártunk, amikor bemutattam a családomnak. Én meg voltam róla győződve, hogy imádni fogják. Nagyot tévedtem. Egyáltalán nem volt nekik szimpatikus. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondták, hogy ijesztő volt, ahogy folyton szemmel tartott, ahogy mindig hozzám ért valahogy, hogy minden, amit mondott olyan mesterkélt volt. Én persze csak legyintettem, és nem foglalkoztam velük. Ezek után érthető, hogy nem sűrűn jött hozzánk látogatóba. Nem untatlak a következő 9 hónap részleteivel. Nem történt semmi említésre méltó. Én fürdőztem a boldogságomban, a családom továbbra is ellenezte a kapcsolatunkat. Aztán az egy éves évfordulónkon megkérte a kezemet. Persze a családom ellene voltak, de végül mégis belementek. Október 10-én volt az esküvő, mondanom sem kell igen szűk körű. Michael-nek csak egy barátja volt ott, ő volt a tanúja. Akkor láttam először és utoljára azt a fickót. Az én részemről ott voltak a szüleim, a bátyám és Claire. De nem érdekelt. Boldog voltam. A nászút tökéletes volt. A következő évben befejeztem a sulit és végre szabadon alkothattam. Amíg Michael dolgozott én festettem, amikor nem dolgozott együtt voltunk.
-          Mit dolgozott?
-          Őszintén? Nem tudom. Valami cégnél volt marketinges, vagy mi. Sosem avatott be a részletekbe, én meg nem kérdeztem. Meg volt mindenünk, jól éltünk. Egészen 2008. november 22-ig. Akkor tudtam meg, hogy terhes vagyok. A fellegekben jártam a boldogságtól. Nagyon örültem a babának és azt hittem Michael is boldog lesz, de tévedtem. Amikor elmondtam neki, iszonyatosan dühös lett és elviharzott otthonról. Az éjszaka közepén jött haza részegen…… megütött majd…….megerőszakolt……. és kis híján megfojtott. Már az ájulás küszöbén voltam, amikor közölte, hogy „Ez a gyerek sose fog a világra jönni, erre megesküszöm!”, aztán minden elsötétült. Másnap, mikor magamhoz tértem, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Közölte, hogy néhány napig nem hagyhatom el a házat, nem lenne jó, ha a szomszédok meglátnák a monoklimat, még azt hinnék, hogy ver engem. Innentől fogva pokol volt az életem. Amíg dolgozott, némi kajával meg vízzel bezárt az alagsori szobába és elvette a telefonomat. Esélyem sem volt segítséget kérni. Éjszakára kikötözött az ágyhoz. Rendszeresen megvert és többször megerőszakolt. Egy idő után már nem ellenkeztem, úgy kevésbé fájt. Mint később megtudtam, a családom azt hitte, hogy elutaztunk. Michael azt hazudta nekik, hogy mivel évekig nem ment szabadságra, a cége engedélyezte, hogy kivegyen néhány hónapot. Többször is kerestek telefonon anyuék, de Michael valahogy mindig lerázta őket. Egyszer-kétszer engedte, hogy beszéljek velük, de mindig előre kikötötte, hogy mit mondhatok és mit nem. Ez durván 5 hónapig így ment. Aztán elérkezett 2009. március 24-e. Aznap a szokásosnál is kegyetlenebb volt. Össze-vissza rugdosott, majd a lépcsőhöz ráncigált és ………lelökött. Nem tudom, hogy csak a babának akart ártani, vagy egyszerűen meg akart ölni. A kórházban tértem magamhoz. Persze ott ült az ágyam mellett. Diadalittas fejjel közölte, hogy „a kis fattyú kinyiffant, ezentúl minden olyan lesz, mint régen”. Teljesen összetörtem. Gyűlöltem Michael-t. Legszívesebben megöltem volna. De nem tehettem. Így más eszközhöz kellett folyamodnom, hogy megszabaduljak tőle. Nem tudom honnan vettem az erőt és bátorságot. Produkáltam egy elég jól sikerült hisztérikus rohamot. Őrjöngtem, sikítoztam, azt üvöltöztem, hogy vigyék a közelemből, nem akarom látni. Szerencsére az orvosok hamar kitessékelték a szobámból.  Mielőtt beadhatták volna a nyugtatót, elmondtam, hogy a férjem lökött le a lépcsőn, és hogy 5 hónapig fogva tartott a saját házunkban. Megkértem őket, hogy értesítsék a szüleimet és a rendőrséget, és semmilyen körülmények között ne engedjék be Michael-t a szobámba. Féltem, hogy nem hisznek majd nekem, de elég meggyőző lehettem, mert minden szavamat elhitték. A szüleim teljesen kikészültek, amikor elmeséltem nekik, az elmúlt 5 hónapot. A bátyámat úgy kellett lefogni, nehogy valami őrültséget csináljon. Képes lett volna ott helyben megölni Michael-t. Éjjel-nappal volt velem valaki a kórházban, egy pillanatra sem hagytak magamra. Claire is minden nap bejött hozzám. Feljelentettem Michael-t. Részletes vallomást tettem, lefényképezték a sérüléseimet. Michael-t letartóztatták. Még a kórházban voltam, amikor elindítottam a válópert. Persze Michael nem akart válni, de a körülmények tekintetében a bíróság hamar kimondta a válást. Haza költöztem a szüleimhez. Michael természetesen mindent tagadott. Április végén lezárult a nyomozás, és Michael-t bizonyítékok hiányában felmentették és elengedték. Fogalmam sincs hogy történhetett. Rettegtem, hogy mit fog tenni. Minden nap eljött hozzánk és látni akart. Eleinte türelmesen tűrte, hogy még az ajtót se nyitottuk ki neki. Aztán kezdett bedühödni. Dörömbölt, rugdosta az ajtót, üvöltözött. De olyan is volt, hogy napokig ült az autójában a ház előtt és csak figyelt. Persze szóltunk a rendőrségnek, de nem tettek semmit. Néhány hét után besokalltunk és távoltartási végzést kértünk ellene. Azt hittük, hogy ez végre használt, mert pár hétig nem hallottunk felőle. Aztán elérkezett május 10-e….. – és képtelen voltam tovább folytatni. Kitört belőlem a zokogás.

Nick szorosan magához ölelt. Nem mondott semmit, a hátamat simogatta és csak hagyta, hogy kisírjam magam. Egyikünk sem szólalt meg. Lassan megnyugodtam és elnyomott az álom. A kanapén ébredtem, egyedül. A konyhából hangokat hallottam. Feltápászkodtam és kicsoszogtam. Nick és Claire a pultnál ültek és beszélgettek. Mindketten nagyon gondterheltnek és feszültnek tűntek.
-          Jó reggelt! – mondtam nagyot ásítva.
-          Jó reggelt! – mondták egyszerre.
-          Kérsz reggelit? – kérdezte Claire.
-          Igen, az jól esne, köszi. – mondtam hálásan és leültem Nick mellé. – És miről beszélgettetek?
-          Claire elmondta, hogy mi történt akkor, május 10-én. – nézett rám Nick könnyes szemekkel.
-          Remélem nem haragszol. – mondta Claire némi aggodalommal a hangjában. – Nem akartam, hogy újra fel kelljen idézned azt a borzalmas napot. Meséltem a levelekről és Michael áthelyezéséről is.
-          Köszönöm Claire. Hálás vagyok.

Csendben megreggeliztünk, majd készülődni kezdtünk.
-          Szóval hová is megyünk ma? – kérdezte Nick.
-          Meglátogatjuk Michaelt a pszichiátrián.
-          Hogy micsoda? Megőrültél? Miért akarod látni azt az állatot?
-          Hidd el, egyáltalán nem akarom látni. De meg kell győződnöm róla, hogy tényleg bekattant és többé nem jelent veszélyt senkire.
-          És ezt csak úgy tudod megtenni, ha odamész?
-          Igen. Ugye velem jössz?
-          Persze, hogy veled megyek. Bár a hátam közepére se kívánom ezt a találkozást, de ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj, akkor legyen. Nem engednélek a közelébe egyedül.
-          Köszönöm. – öleltem meg szorosan.
Hangos dudaszó riasztott meg minket.
-     Itt van Clarke nyomozó. Menjünk. – mondtam és kézen fogva indultunk az autóhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése