11. rész

Elbúcsúztunk Claire-től, és mivel nem lesz itthon mikor visszajövünk, megbeszéltük, hogy majd később felhívom és mindenről részletesen beszámolok.

Clarke nyomozó nem tűnt túl boldognak, hogy Nick is csatlakozott, de nem igazán izgattam magam miatta. Én jobban éreztem magam attól, hogy Gödröcske mellettem van. Körülbelül 20 perces út után megérkeztünk. Egy elég félelmetes épület előtt parkoltunk le, és a tudat, hogy kit rejtenek a falak, csak még ijesztőbbé tette számomra.

Jó néhány ellenőrzésen átesve, túljutva a bemutatkozásokon, végre feltehettem a kérdéseimet az orvosnak.

-          Dr. Parker! Ön szerint lehetséges, hogy Michael csak tettette a rohamot?

-          Nos, természetesen lehetséges, de miért akart volna idekerülni?

-          Mondjuk, hogy megszökjön.

-       Innen képtelenség megszökni. Egyébként is kénytelenek vagyunk folyamatosan nyugtatózni, különben kárt tenne magában, vagy másokban. Nincs olyan állapotban, hogy a szökésen elmélkedjen.

-          Biztos benne, hogy nem tud innen megszökni?

-          Teljesen.

-          És felfogja a körülötte zajló eseményeket?

-       Úgy gondolom, valamilyen mértékben igen. De mivel nem igen reagál semmire és senkire, nem lehetek benne biztos.

-          Mit gondol, mi fog történni, ha meglát engem?

-      Clarke nyomozó tájékoztatott arról, hogy mi történt Önök között a múltban, és hogy az Ön fényképe váltotta ki az első rohamot. Valószínűnek tartom, hogy hasonlóan fog reagálni most is. 

-          Meddig marad itt a pszichiátrián?

-          Ezt nehéz megmondani. Amíg ilyen az állapota, addig biztos. Van még kérdése?

-          Azt hiszem nincs.

-          Akkor, ha megengedni most én tennék fel egyet.

-          Persze.

-          Miért akar találkozni vele, azok után, amit magával tett?

-          A saját szememmel akarom látni, hogy többé nem árthat nekem vagy másoknak.

-          Értem. Nos, akkor induljunk.

Ahogy haladtunk a folyosón, egyre magabiztosabb lettem. Látni akartam Michaelt lekötözve, tehetetlenül. Meg akartam neki mutatni, hogy erősebb vagyok nála. Hogy új életet kezdtem. Hogy mindazok után, amiket velem tett, talpra álltam és boldog vagyok. Igen, a képébe akarom mindezt vágni. Azt akarom, hogy tudja, hogy amíg ő itt nyáladzik a nap 24 órájában, addig én élem az életem. Megszorítottam Nick kezét, mire aggódva fordult felém.

-       Jól vagy? Nem muszáj megtenned. – mondta reménykedve. – Őszintén szólva kiráz a hideg ettől a helytől. – tette hozzá suttogva, hogy csak én halljam.

-          Ne aggódj, jól vagyok, meglepően jól. – mosolyogtam rá. – Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd velem.

-          Ne is gondolj rá, hogy egyedül a közelébe engedlek.  - és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Mosolyognom kellett. Az én macsó Gödröcském.

Pár perc múlva megálltunk egy zárt ajtó előtt. Az orvos még utoljára megkérdezte, biztos vagyok-e benne, majd miután bólintottam, kitárta előttem az ajtót. Michael az ablakkal szemben ült egy tolószékben. Teljesen mozdulatlan volt. Négy jól megtermett ápoló állt mellette. Nicke-el, Clarke nyomozóval és az orvossal a sarkamban beléptem a szobába. A doki mellém lépett, intett az egyik ápolónak, aki erre felénk fordította a tolószéket. Michael lehajtott fejjel és csukott szemmel ült a székben.

-          Michael! – szólította meg Dr. Parker. – Látogatói vannak. – Semmi reakció. – Michael! – próbálkozott még egyszer a doki. Az eredmény ugyanaz volt.

Sóhajtottam egy nagyot és tettem egy lépést felé.

-          Michael! – mondtam olyan magabiztosan, amennyire csak telt tőlem.

Egy pillanatig semmi nem történt, majd kinyitotta a szemeit, lassan felemelte a fejét és rám nézett. Nem csinált semmit, csak engem bámult. Vérfagyasztó volt az a semmitmondó tekintet, nagyon megrémültem tőle. Az összes magabiztosság kiszállt belőlem, és legszívesebben fejvesztve menekültem volna. Hirtelen Nick karolta át a vállamat és az ajtó felé kezdett terelni. Amint hátat fordítottam, elszabadult a pokol. Michael üvölteni kezdett, mire odakaptam a fejem. Kiugrott a székből és felém vetette magát. Szerencsére az ápolók még az előtt lefogták, hogy elért volna. Hosszú percekbe telt mire sikerült az ágyhoz kötözniük. Közben megállás nélkül üvöltött, egyetlen szót ismételve: „Enyém!”. Az orvos beadott neki valamit, amitől lassan lenyugodott és végül elaludt.

Nick kiterelt a szobából és meg sem álltunk a kocsiig. Ott szembe fordított magával, kezeibe fogta az arcomat és felemelte a fejem, hogy ránézzek.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Én csak bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni.

-     Dawn! Kérlek válaszolj! – rázta meg kicsit a vállam. Még mindig nem válaszoltam. – Bemegyünk a kórházba, sokkot kaptál. Hol a francban van Clarke? – nézett a háta mögé.

-          Ne – mondtam alig hallhatóan.

-          Mit mondtál?

-          Ne…nem kell kórház. Csak….haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá könyörgő tekintettel.

-          Biztos jól vagy?

-          Jól leszek. Csak maradj mellettem. – mondtam a könnyeimmel küszködve és szorosan hozzábújtam.

Clarke nyomozó visszavitt minket Claire házához. Elbúcsúztunk tőle, beszálltunk Nick kocsijába és már ott sem voltunk. Jó ideig szótlanul bámultam magam elé. Nick percenként nézett felém aggódva. Meg fog fájdulni a nyaka, ha nem hagyja abba. Végül megkegyelmeztem neki és felé fordultam.

-          Te mit gondolsz? Csak megjátszotta? – kérdeztem.

-          Ha csak megjátszotta, akkor nagyon meggyőző volt.

-          Igen, én is így gondolom. – sóhajtottam egy nagyot. – Ha megjátszotta, ha nem, egy dolog biztos. Onnan nem tud megszökni. Az a rengeteg őr, meg kapu. Képtelenség onnan észrevétlenül kijutni. – dőltem hátra az ülésben.

-          Akkor mondhatjuk, hogy megérte? – kérdezte Nick.

-          Igen, mondhatjuk. – mondtam és rámosolyogtam.

-          Megnyugodtál?

-          Igen. – mondom és tényleg nyugodtnak érzem magam.

-      Töltsük együtt a napot és szeretném, ha ma nálam aludnál. És nem fogadok el nemleges választ. – mondta, és huncut mosolyra húzta a száját.

-          Ezek után hogy mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra?

Egy hangulatos kis étterembe vitt ebédelni. A délutánt a városban bolyongva töltöttük. Teljesen elterelte a gondolataimat a délelőtt történtekről és ezért nagyon hálás voltam neki. Megvacsoráztunk majd Michael lakására mentünk. A liftben voltunk és vadul csókoltuk egymást. Úgy faltuk egymás ajkait, mintha most tehetnénk ezt utoljára. Kiszálltunk a liftből, de ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Már a folyosón elkezdtem kigombolni az ingét. Csak annyi időre álltunk le, amíg kinyitotta az ajtót. Beléptem a lakásba, de nem volt időm körbenézni, mert Nick újra a számra tapadt. Kapkodva hámoztuk ki egymást a ruhákból, közben a hálószoba felé botladoztunk. Mire az ágyhoz értünk, már mindketten meztelenek voltunk. Kezem férfiassága köré fontam és fel-le kezdtem mozgatni, egyre gyorsabban és gyorsabban. Eközben fürge ujjai a csiklómon kőröztek. Mindketten belenyögtünk a csókba. Nick az ágyra fektetett, elhelyezkedett felettem és belém hatolt. Fejemet hátravetve élveztem az első lökéseket. Csípőmet kissé megemeltem, hogy még mélyebbre hatolhasson. Kezeim haját markolták, ajkaink mohón falták egymást. „Gyorsabban” kértem gondolatban, és mintha csak belelátna a fejembe, teljesítette a kívánságomat. Szinte egyszerre értünk a csúcsra. Nick kihúzódott belőlem és legördült rólam. Jó ideig feküdtünk egymás mellett lihegve, szótlanul. Majd Nick magához húzott, ránk terítette a takarót és finoman megcsókolt. Fejemet a mellkasára hajtottam, behunytam a szemem és szívverését hallgatva aludtam el.