2013. június 21., péntek

2. rész

Egy hét telt el azóta. A fejemben kavarognak a gondolatok. Normális vagyok? Mit tettem? Együtt töltöttem egy fél napot három vadidegen férfival, még a telefonszámomat is megadtam nekik. Mi van, ha ők is ugyanolyanok, mint Ő? Végig akarom még egyszer csinálni? Nem.
De mégis, olyan kedvesek voltak. Viccesek, udvariasak. És Gödröcske…. Jaj! Elég! Nem szabad így élnem. Annak négy évvel ezelőtt vége lett. Muszáj megbíznom az emberekben. Nem tölthetem az életem négy fal között a képeimmel társalogva. Ennyi erővel elmehettem volna apácának, vagy beköltözhettem volna egy elmegyógyintézetbe. Nem! Nem minden férfi olyan, mint Ő! Nem történhet meg kétszer ugyanaz. Nem sokára itt a kiállítás és ott rengeteg emberrel fogok megismerkedni. Muszáj összeszednem magam.
De mi van, ha megint bántani fog valaki? Mi van, ha megint megsérül vagy meghal valaki, miattam? Nem kockáztathatok. De muszáj!

Épp az egyik ilyen vitám közepén jártam, amikor megcsörrent a telefonom. Nem hittem a szememnek! Gödröcske! Mit tegyek? Esetleg vedd fel a telefont. Hah, jó ötlet. (Tuti kezdek begolyózni.)
-          Halló?
-          Halló. Jó napot, itt Nick Carpenter. Emlékszik rám?
-          Jó napot. Igen emlékszem.
-          Remélem, nem hívom rosszkor.
-          Nem dehogy.
-      Remek! Ráér ma este? Megvettem a könyvet, amit a múltkor olvasott és két nap alatt kiolvastam. Nagyon tetszett, de nincs senki, akivel beszélgethetnék róla. Mit szólna hozzá, ha egy vacsora mellett beszélgetnénk róla?
-       Öhmm… – Mit tegyek? Mit tegyek? Mégis mi történhet? Olyan lesz, mintha olvasóklubba mennék, nem?!? Mi bajom lehet belőle?
-          Halló! Ott van még?
-          Igen, itt vagyok. Nos… azt hiszem…..ráérek.
-          Remek. Hét óra megfelel? Önért megyek, ha gondolja.
-          Ne! Azaz, inkább találkozzunk az étteremben. Hova menjek?

Fél hét, indulnom kéne. A tükörrel szemben állok és bámulom magam. Egész tűrhető a látvány. Egy egyszerű, fekete, pántos ruha, vékony, fehér blézer, magas sarkú, laza smink, a hajam lazán összefogva. Hmm… nem rossz.

Amikor megérkezem, Ő már ott van. Elképesztően néz ki. Fehér vászonnadrág, világoskék ing, fehér zakó, kócos haj. Amint meglát felcsillan a szeme és igen, megjelennek a gödröcskék. Úgy látszik, őszintén örül, hogy láthat. A szívem a torkomban dobog. Úgy érzem magam, mintha most randiznék életemben először.

Kellemesen telik az este. Mélyrehatóan kielemezzük a könyvet, idézem a kedvenc részeimet, amiken mindketten jókat nevetünk. Mesél a munkájáról, én meg mesélek a képeimről. Épp a desszertnél tartunk, amikor felteszi a kérdést.
-          És mit szól hozzá a családod, hogy saját kiállításod lesz? Biztos nagyon büszkék rád.
A kezem megáll a levegőben, a villáról leesik a falat. Jaj ne, csak ezt ne. Megköszörülöm a torkom és válaszolok.
-          A családom már nem él. A szüleim és a bátyám 4 éve meghaltak.
-          Ne haragudj, sajnálom. Mi tör….
-       Gondolom fiatalkorodban nem az volt az álmod, hogy apád cégénél fogsz dolgozni és egész életedben vállalatokat veszel és adsz el. Mi akartál lenni? – vágok a szavába.
Egy pillanatig zavartan néz rám, majd bólint, mint aki megértette, hogy nem akarok a családomról beszélni. Még nem.
-     Igazad van. Fiatal koromban a zene volt a mindenem. Nem nagyképűségből mondom, de volt hozzá tehetségem. A gimiben még zenekarom is volt. Én írtam a számainkat és mondhatom, elég sikeresek voltunk.
-          Gondolom az összes lány odavolt érted. – és több, mint valószínű, hogy ez azóta se változott.
-          Hát… nem volt okom panaszra, az biztos. – és megint azok az édes gödröcskék.

A mosdóban állok a tükör előtt. Kifizette a számlát, menni készülünk. Biztos felajánlja, hogy hazakísér. Engedjem, vagy ne? Egész este olyan nyugodt voltam. Felszabadult. Olyan, mint Ő előtte. Mintha megint 21 éves lennék. Miért nem vele találkoztam hét évvel ezelőtt. Akkor teljesen más lenne az életem. Akkor élne a családom és boldog lennék. Elég ebből! Szedd össze magad, az már a múlt! Menj ki és hagyd, hogy hazakísérjen.

A bejárat előtt várt. Mikor kiléptem az ajtón, rám mosolygott.
-          Hazakísérhetlek? Vagy fogjak neked egy taxit?
-    Nem szükséges, nem lakom messze. Mehetünk gyalog is, ha van kedved. – ügyes kislány. És a jutalom….. egy nagy, gödröcskés mosoly.

Csendesen sétálunk egymás mellett. Megremegek. Fázom. Leveszi a kabátját és rám teríti. A keze a vállamon marad. Rá nézek és ő mosolyog. (Hogy nem fájdul meg az arca ettől a rengeteg mosolygástól? Nem is értem!) Így sétálunk tovább még egy darabig.
-          Ééés megérkeztünk. Itt lakom.
-          Igazán jöhettünk volna a hosszabb úton is – mondja és lebiggyeszti az ajkait. Nevetnem kell.
-          Majd legközelebb. – hogy mit mondtam?
-          Szóval lesz legközelebb? Én nagyon jól éreztem magam. Csodás este volt. 
-          Igen, én is jól éreztem magam. Köszönöm.
-          Akkor hamarosan megismételhetnénk.
-          Lehet róla szó. 
-        Remek! Akkor majd keressük egymást. – várakozásteljesen néz rám. Leveszem a vállamról a kabátját és átadom neki.
-          Köszönöm még egyszer. Jó éjt! – mondom és indulnék, ha mozdulna a lábam. De nem akar.
Csak nézzük egymást és úgy tűnik egyikünk se akar elindulni. Aztán tesz egy lépést felém. Lassan. A szívem a torkomban, de nem hátrálok. És mire észbe kapok, már meg is csókolt. Az ajkai puhák, a csókja édes. Nem követelőző.
-          Jó éjt, Dawn. Aludj jól!
-          Jó éjt!


Ezen az éjjelen mosolyogva aludtam el és nem jöttek a rémálmok. Azt hiszem ezt jó jelnek vehetem.

6 megjegyzés:

  1. De jó hogy ráakadtam,.......folytatást!!

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Olvastam, hogy e regény az első történeted. Kezdőként igen jól írsz, sőt nagyon kifinomultam, és egy-egy érdekes irodalmi kifejezést is alkalmazol. A legjobb tanács, amit adni tudok, hogy ne add fel álmaid, és küzdj azokért. Egy mai írónak igen nehéz érvényesülnie, így csak azt tudom ajánlani, hogy fejezd be a történetet, és vegyél meg egy írástechnikával foglalkozó könyvet, majd olvasd át a regényt újra- és újra, majd ahol kell javítani, javíts! Én, mint nem rég kezdett író csakis azt tudom mondani, hogy harcolj azokért a vágyálmaidért, amiket megakarsz valósítani. . .
    Az élet egy hatalmas küzdelem, és azért, hogy sikereket érjünk el harcolnunk kell!

    ________________
    http://benettvilaga.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a bátorító szavakat! Mindenképp megfogadom a tanácsod!! :D

      Törlés