5. rész

Rémültem ültem fel az ágyban. Egyedül voltam. Egész testemben remegtem, és zokogni kezdtem. Nick szaladt be a szobába, és riadtan nézett körbe.

-          Dawn! Mi történt? Miért sikítottál?

Képtelen voltam válaszolni. Térdeimet átölelve ültem és rázott a zokogás. Mellém ült, magához húzott és átölelt.

-          Nyugodj meg, nincs semmi baj! Mondd el mi történt!

Karjaiban lassan kezdtem megnyugodni. Végre abbahagytam a sírást és a remegés is elmúlt.

-          Rémálmom volt

-          Miről álmodtál?

-          A családom haláláról.

-          Akarsz róla beszélni?

-          Nem, nem most. De ígérem, egyszer mindent elmesélek neked.

-          Rendben. Gyakran vannak rémálmaid?

-          Túl gyakran!

Államnál fogva megemelte a fejemet és finoman megcsókolt.

-          Gyere, kész a reggeli.

Belebújtam a köntösömbe és követtem őt a konyhába. Belépve, tátva maradt a szám. Az étkezőasztal rogyásig meg volt pakolva finomságokkal. Volt ott minden: palacsinta, croissant, pirítós, vagy ötféle jam, rántotta baconnel, narancslé, tea, kávé. Még mindig tátott szájjal és kérdő tekintettel néztem rá. Gödröcske csak megvonta a vállát és közölte:

-          Nem tudtam mit szeretsz, szóval….

-     Hmmmm, téged szeretlek! – mondtam mosolyogva és megcsókoltam. – De most együnk, mert éhen halok.

-          Na és, mit tervezel mára? – kérdeztem két falat között.

-         Meglátogatnak a szüleim. Tegnap nem tudtak eljönni a bulira, úgyhogy ma bepótoljuk. Együtt ebédelünk. James és Eric is jön. Nincs kedved velünk tartani? Szívesen bemutatnálak a szüleimnek. Biztos vagyok benne, hogy rögtön megkedvelnének.

-          Nem korai ez egy kicsit? Hiszen még csak két hete ismerjük egymást.

-          Igaz, még csak két hete, de olyan mintha mindig is ismertelek volna.

-          Igen, én is így érzem.

-          Akkor eljössz?

-          Nem lehet. Mára már van programom.

-          Tényleg? És mi az? – kérdezte csalódottan.

-          Meglátogatom a családom sírját. Ma van 4 éve, hogy meghaltak.

-          Értem. Szeretnéd, ha veled mennék? Áttehetem máskorra az ebédet.

-          Nem, nem! Jobb szeretnék egyedül menni. Remélem megérted.

-          Persze.

Az egyik pillanatban mintha csalódást láttam volna az arcán, de a következőben már mosolygott.

-          Áááááááá, tele vagyok. – mondta vigyorogva és a hasát simogatta.

-          Én is. Köszönöm a csodás reggelit. – vigyorogtam vissza.

-          Nagyon szívesen, bármikor. – kacsintott rám.

Felálltam, megcsókoltam és a fülébe súgtam:

-          Mit szólnál egy közös zuhanyhoz?

Elindultam kifelé a konyhából, közben kibújtam  a köntösből és belibegtem a fürdőbe. Mire megnyitottam a vizet már mögöttem állt meztelenül és a fülcimpámat harapdálta. Így léptünk be a zuhanykabinba. Még mindig háttal álltam neki, nem engedte, hogy megforduljak. Tusfürdőt nyomott a kezébe, és lassú mozdulatokkal simogatta először a vállaimat, majd a karjaimat, a hátamat, a fenekemet, a lábaimat. Újra a tusfürdőért nyúl, és folytatta a simogatást a hasamon, majd felfelé vette az irányt és elidőzött a melleimnél. Majd egyik kezével elindult lefelé és ujjai megtalálták legérzékenyebb pontomat. Kéjesen nyögdécseltem, nekidőltem, fejemet a vállára hajtottam és éreztem kemény férfiasságát a fenekemnél. Hátranyúltam és megmarkoltam azt, kezemet fel-le mozgattam. Légzésünk egyre csak gyorsult. Hirtelen szembefordított magával, a fenekem alá nyúlt, és felkapott. Hátamat a falnak támasztottam, kezeimet a nyaka köré fontam, lábaimat a derekára kulcsoltam, ő pedig ráeresztett meredező férfiasságára. Lassan kezdett mozogni, majd egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktált. Őrjítő érzés volt, ahogy újra és újra megtöltötte bensőmet. Ajkaink vadul falták egymást. Éreztem, hogy közel a csúcs, már csak pár lökés és végem. Egymást csókolva élveztünk el. Remegve rogytunk a földre.

-          Ugye tudod, hogy ez volt életem legszebb születésnapja?

-          Tényleg? Nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni az ajándékom. – néztem rá ártatlanul.

-          Minden képzeletet felülmúlt. – válaszolta kaján vigyorral az arcán.

Lezuhanyoztunk, most már tényleg, majd felöltöztünk. Hóna alá kapta az ajándékát – nem, nem engem, hanem a képet – és menni készült. Hosszan megcsókolt és megbeszéltük, hogy este találkozunk. Még az ablakból integettem neki, amíg el nem hajtott a taxival.

Felhívtam Claire-t, az egyetlen embert, akivel a múltamból tartottam a kapcsolatot. Megbeszéltük, hogy a temetőben találkozunk. Taxiba szálltam és kb. 45 perc múlva már Staten Island-en voltam. Claire már ott volt. Hosszan megöleltem egyetlen barátnőmet, hiszen pont egy éve találkoztunk utoljára. Nem szívesen jövök ide, túl sok a rossz emlék.

A sír meglátogatása után elindultunk Claire szüleihez, meghívtak ebédre. Út közben elmeséltem az elmúlt két hét eseményeit. Claire őszintén örült a boldogságomnak, azt mondta teljesen kivirultam. Szerinte megérdemlem. Hogy őszinte legyek, kezdem én is elhinni.

Ebéd után kiültünk a kertbe és beszélgettünk. Láttam Claire-en, hogy valamit nagyon el akar mondani. Rákérdeztem.

-          Claire, mi a baj? Látom rajtad, hogy történt valami.

-          Nem tudom, hogy mondjam el.

-          Csak vágj bele.

-       Michaelt átszállították a pszichiátriára. – neve hallatára megdermedtem. Nyeltem egy nagyot és próbáltam nyugodt maradni.

-          És mi ezzel a baj? Amíg zárt ajtók mögött van, engem nem érdekel.

-          Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, de nem tudom megmagyarázni. Valami zavar.

-          Mi?

-      Tudod, hogy apu börtönőr azon a részlegen, ahol Michael ült. Ő mesélte, hogy az átszállítás napjának reggelén Michael-nek még semmi baja nem volt. Délelőtt volt nála egy látogató, aki mutatott neki egy újságcikket. A látogatás után visszavitték a cellájába és nem sokkal később teljesen begőzölt. Artikulálatlanul üvöltött, a ruháját szaggatta, a fejét verte a falba. Adtak neki nyugtatót, de nem sokat használt, így átszállították. Azóta ott van.

-          Helyes, remélem élete hátralévő részét egy gumiszobában fogja tölteni.

-          Dawn, szerintem csak tetteti.

-          Miből gondolod? Mi oka lenne rá?

-     Azt nem tudom. De nem találod különösnek, hogy mindez aznap történt, amikor megjelent a cikk a kiállításodról?