2013. június 26., szerda

7. rész

Addig a napig nem hittem benne, hogy létezik „Szerelem első látásra”. De amikor a kórházi ágyon fekve kinyitottam a szemem és megláttam Michaelt, ahogy megkönnyebbülten mosolyog rám, úgy éreztem, ő az igazi, hogy vele akarom leélni az életemet. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugye?

Mivel nem volt nálam se telefon, se igazolvány, nem tudtak senkit sem értesíteni. Így mikor már egy kicsit kitisztult a fejem, felhívtam a szüleimet és Claire-t. Szegény Claire, teljesen ki volt borulva. Azt mondta, pont akkor lépett ki a klubból, amikor Michael betett a taxiba. Mindig is élénk volt a fantáziája, el tudom képzelni, mikre gondolhatott. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, majd otthonról felhívom és mindent elmesélek.
Michael nem mozdult az ágyam mellől. Közölte, hogy marad, amíg a szüleim meg nem érkeznek.
-          Elmondanád, hogy mi történt? Elég homályos az egész. – kértem.
-     Biztos a drog miatt. Amellett, hogy kiüti az embert, gondoskodik róla, hogy szinte semmire se emlékezzen. Valószínűleg nem kaptál olyan nagy adagot, de ahhoz elég volt, hogy legyengülj, és ne tudj védekezni. Alattomos egy szer, de hatásos. – miközben ezt mondta, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de csak egy pillanatra.

Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Tényleg ezeket mondta? Tényleg mosolygott? És nekem tényleg nem szólalt meg a vészharang az agyamban? Ennyire elvonta volna a figyelmemet az az igéző kék szempár, azok a csókolnivaló ajkak és az a mély, búgó hang? Vagy a GHB utóhatása volt, hogy ennyire nem működtek a megérzéseim? Mondjuk azt, hogy az utóbbi, így nem tűnök olyan szánalmasnak.

-          Belegondolni se merek, mi lett volna, ha nem vagy ott. Köszönöm, hogy megmentettél.
-          Magadnak köszönd.
-          Hogyhogy?
-        Ha nem ütközöl belém a mosdók előtt, akkor nem tör rám az érzés, hogy „Mindenképpen meg kell ismernem ezt a tüneményt!”. Figyeltelek és gyűjtöttem a bátorságot, hogy megszólítsala.! Aztán láttam, hogy elindulsz kifel.! Még egy darabig vívódtam, aztán utánad indultam. Amikor kiértem sehol sem láttalak. Nem tudtam, melyik irányba induljak. Kétségbeesve forgattam a fejem jobbra-balra. Persze senki nem volt a közelben, akit megkérdezhettem volna, hogy látott-e téged. Aztán meghallottam egy hangot, mintha valamit elszakítottak volna. Rossz érzés fogott el, és futni kezdtem a hang irányába. Amikor megláttam, hogy az a féreg hozzád ér…….féktelen haragot éreztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ha nem ájulsz el, valószínűleg agyonverem a fickót.
Közelebb hajoltam hozzá és megfogtam a kezét.
-          Ugye te nem sérültél meg? – kérdeztem aggódva.
-        Nyugodj meg, semmi bajom. Az a puha pöcs nem volt ellenfél. – szorította meg a kezem és rám mosolygott.

Az a puha pöcs egy óriás volt. Hogy lehet, hogy Michael egy karcolás nélkül megúszta? Hát persze! Nyilván így volt a forgatókönyvben. Szép kis színjátékot rendeztek nekem.

Csak ültem szótlanul és szorítottam a kezét, mintha sose akarnám elengedni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és elkezdtem remegni. A következő pillanatban kitört belőlem a zokogás, és képtelen voltam abbahagyni. Michael mellém ült az ágyra és magához szorított.
-          Nyugodj meg! Már vége van. Többé senki sem bánthat. Mellettem biztonságban leszel.
Lassan kezdtem megnyugodni a karjaiban.
Valamivel később nyílt az ajtó és egy férfi sétált be a kórterembe. Egyenesen felénk tartott.
-          Clarke nyomozó vagyok! Hogy érzi magát kisasszony?
-          Köszönöm, most már jobban. – válaszoltam szipogva.
-          Ha nem bánják, feltennék néhány kérdést, hogy mihamarabb elkezdhessük a nyomozást.
-          Nyomozást? – kérdeztem riadtan. – Nem kapták el a fickót?
-          Sajnos nem. Mire odaértünk, már kereket oldott.
-          Hogy? – kiáltottunk fel egyszerre Michael-lel.
-     Nyugalom! Aggodalomra semmi ok. Mindent elkövetünk, hogy mihamarabb elkapjuk.  Kérem, mondják el mi történt! Ne hagyjanak ki semmilyen részletet!
Az én mondókám nem volt túl hosszú, tekintve, hogy nem sok mindenre emlékeztem. Michael is elregélte a saját sztoriját, Clarke eközben buzgón jegyzetelt. Személyleírást egyikünk se tudott adni. Én csupán arra emlékeztem, hogy egy óriás volt, de gyanítom ezzel nem sokat segítettem. Michael azt mondta, hogy annyira arra koncentrált, hogy távol tartsa tőlem, hogy nem figyelte meg az arcát. Egyébként is sötét volt. Clarke felfirkantotta a nevünket, telefonszámunkat, megköszönte, kiosztotta a névjegykártyáját, elhadarta a szokásos szöveget: „Sokat segítettek”, „Ha további kérdésem lenne, keresem Önöket”, „Ha bármi eszükbe jut, hívjanak!” és távozott.

Clarke nyomozó. Beszélnem kell vele. El kell neki mondanom néhány dolgot. Egyre jobban hajlok a felé, hogy Claire-nek igaza van. Michael készül valamire. Felhívtam Clarke-ot. Nem tűnt meglepettnek.
-          Miss Philips! Újabb levél?
Hirtelen ledermedtem. Úristen! El is felejtettem. Meg se néztem a postaládát. Basszus!
-          Ööööö…..nem. Nem a levelek miatt hívom. Őszintén szólva, ma nem néztem meg a postaládát. Ööööö…..itt vagyok Staten Island-en, szeretnék Önnel találkozni. Fontos lenne.
-          Rendben. Hol van most? Odamegyek.
-          Az iskola melletti parkban, a szökőkútnál.
-          Negyed óra és ott vagyok.
-          Köszönöm.
Azok az átkozott levelek. Gondoskodnak róla, hogy ne felejtsem el mindazt, ami történt. Emlékszem, az elsőt az ítélethirdetés másnapján kaptam, december 14-én. Egyetlen oldal volt, de nem volt befejezve. Amikor jobban megnéztem akkor láttam meg a jobb felső sarokban az 1/7 jelzést. Szóval még van 6. Az utolsó oldalt Valentin Napon kaptam meg. Michael a 7 oldalas levélben esküdözött, hogy kijut a börtönből és megtalál. Részletezte, hogy milyen életem vagy halálom lesz majd mellette, ez csak tőlem függ. Természetesen minden levélről tájékoztattam Clarke nyomozót. Annyit sikerült kiderítenie, hogy az elsőt Michael ügyvédje juttatta el hozzám, aki ezt be is vallotta és nagyon sajnálta. A többiről nem volt tudomása, tagadta, hogy köze lenne hozzájuk. Csak Michael ujjlenyomata volt rajtuk. Se feladó, se postai bélyeg. Nagyon úgy tűnt, hogy személyesen dobták be őket. Besokalltam. Nevet változtattam, eladtam a házat és elköltöztem New York City-be. Mindent magam mögött hagytam. Csak Claire és Clarke nyomozó tudtak erről.
2010. május 10-én újabb levelet kaptam. De ez más volt. Csupán egyetlen mondat állt a papíron: „Ne felejtsd el mit ígértem!”. Ezen sem volt postai bélyeg. Megint költöztem. A következőt a születésnapomon, augusztus 25-én kaptam. Ugyanolyan volt, mint az előző. Nem láttam sok értelmét, de megint elköltöztem. A következő megint május 10-én érkezett. Már meg se lepődtem. Úgy döntöttem nem menekülök tovább, nincs értelme. Rettegtem, de nem akartam egész hátralévő életemet meneküléssel tölteni. Ez a valaki, úgy is mindig megtalál. Nem tudom hogy, de megtalál. Biztos ma is jött levél. Olyan boldog voltam mostanában a kiállítás és Gödröcske miatt, hogy eszembe se jutottak azok az átkozott levelek.

Clarke nyomozó ült le mellém a padra.
-          Üdvözlöm Miss Philips. Hogy van?
-          Nem jól, nyomozó. Hallotta mi történt Micahel-lel?
-          Igen. Nos, úgy gondolom nincs miért aggódnia.
-          Komolyan mondja? Pedig én nagyon is aggódom.
-          De hát miért?
És elmeséltem neki az újonnan felfedezett emlékeket, hogy mit gondol Claire, és hogy egyre inkább úgy érzem, Michael meg akar szökni.
-          Miss Philips! Elismerem, hogy gyanúsnak tűnhet az egybeesés, de Michael nem az az ember, akit négy évvel ezelőtt ismert. Belenyugodott a sorsába. Példás rab lett belőle. Nem tagadom, nekem is megfordult a fejemben, hogy tervez valamit. Kihallgattam a cellatársát, aki azt mondta, hogy soha nem említett bosszút, vagy szökést. Meglátogattam Michaelt a pszichiátrián, és higgye el, nincs mitől félnie. Nem jelent veszélyt senkire. Egész nap csak ül és néz maga elé. Telenyomják nyugtatókkal. Nem árthat senkinek. Az orvos szerint az Ön fényképe váltotta ki belőle a rohamot. Azt mondják a bűntudat miatt kattant be.
-          Ne nevettessen! Bűntudat? Egy olyan őrült, mint Michael, nem ismeri a bűntudatot. De tegyük fel, igaza van. Akkor mivel magyarázza a leveleket?
-          Nem tudom, őszintén. Arra tudok gondolni, hogy annak idején valakit megbízott ezzel a feladattal, aztán megfeledkezett róla.
-          Hmmm….érdekes feltevés. De én ezt mind nem hiszem el.
-          Pedig jobban tenné. Ne okozzon magának még több fájdalmat.
Elgondolkoztam azon, amit mondott. Van benne valami, de érzem, hogy nincs igaza. Kis idő múlva megszólaltam.
-          Clarke nyomozó! Meg akarom látogatni Michaelt.

2 megjegyzés: