2013. június 28., péntek

9. rész

Arra riadtam fel, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Aztán megláttam magam mellett a még mindig békésen szuszogó Claire-t és kezdtem megnyugodni. Fogtam a telefonom és kimentem a konyhába. Majdnem hajnali négy volt. Ittam egy kis vizet és nem törődve az idővel felhívtam Nicket. Hallanom kellett a hangját.
-          Hmmmm?
-          Nick? – kérdeztem remegő hangon.
-          Dawn? Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódva.
-          Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak hallani akartam a hangodat.
-          Dawn, mi a baj? Megint rémálmod volt?
-          Igen – mondtam szipogva.
-          Próbálj megnyugodni. Egyedül vagy?
-          Nem, Claire, a barátnőm itt van, de még alszik. Nem akarom felébreszteni.
-          Hol vagy most? Odamegyek.
-          Nem, nem kell. Már attól jobban vagyok, hogy hallhatom a hangod.
-          Akkor gondolj bele, milyen jól leszel, ha ott leszek melletted. Kérlek, mondd a címet!
-          De hát mi lesz a munkáddal?
-          Azzal ne foglalkozz! Végtére is apámé a cég, csak nem fog kirúgni, ha ellógok egy napot. – ezen mosolyognom kellett.
-          Jól van. – adtam meg magam és bediktáltam a címet.
-          Maximum egy órán belül ott vagyok. Sietek.
-          Várlak. És Nick!
-          Hmmm?
-          Szeretlek!
-          Én is szeretlek!

Megnéztem Claire-t, még mindig aludt. Fogtam egy pokrócot, magamra tekertem és kiültem a bejárat előtti lépcsőre. Percenként néztem meg az órát. Gyanítom nem sokan lehettek az utakon, mert Nick alig fél óra múlva már le is parkolt a ház előtt, kipattant a kocsiból és rohant hozzám. Felugrottam és a karjaiba vetettem magam. Percekig öleltük egymást. Kicsit hátrébb húzódott, kezeibe fogta az arcomat és finoman megcsókolt.
-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-          Most már igen. Köszönöm, hogy itt vagy. – válaszoltam mosolyogva.
Felvillantotta gödröcskés mosolyát, újra megcsókolt majd beterelt a házba.
-          Főzök egy kávét, te is kérsz? – kérdeztem.
-          Igen, az jól esne.

Gőzölgő kávésbögrével a kezünkben ültünk le a nappaliban. Úgy éreztem eljött a megfelelő pillanat, hogy mindent elmeséljek Nick-nek, de nem tudtam hogy kezdjek neki. Ő türelmesen ült mellettem. Időnként rápillantottam, kinyitottam a szám, majd rögtön be is csuktam. Féltem, hogy elriasztom. Nem tudtam, hogy fog reagálni a múltamra. Mi van, ha úgy gondolja, hogy nem éri meg egy ilyen problémás csajjal foglalkozni, és faképnél hagy? Azt nem bírnám elviselni. Megszorította a kezem, és rám mosolygott.
-          Nem baj, ha nem akarod most elmondani. Lesz még rá bőven alkalmad.
-          El akarom mondani, csak félek, hogy fejvesztve menekülsz majd tőlem.
-          Ilyen beszarinak gondolsz? – mondta kissé durcásan. – De komolyra fordítva a szót, nem tudsz olyat mondani, ami miatt elhagynálak. Csak vágj bele!
-          Jól van. – sóhajtottam egy nagyot. – De előtte ígérj meg valamit!
-          Bármit.
-          Ma el kell mennem valahova és szeretném, ha velem jönnél. Tegnap még nagyon magabiztos voltam, de most úgy érzem, egyedül képtelen lennék odamenni és szembenézni vele.
-          Nem tudom miről van szó, de veled még a világ végére is elmennék. – szorította meg a kezem.

Hozzábújtam és nekifogtam a rémmesének. A megismerkedésünk napjával kezdtem. Mindent elmondtam, azokat a részleteket is, amik a minap a parkban eszembe jutottak. Ő is gyanúsnak találta a dolgot.
-          Kb. 1 héttel az után, hogy „megmentett”, megjelent a fősuli előtt. Nagyon meglepődtem, hiszen a nevemen kívül nem mondtam neki semmit magamról. Rá is kérdeztem, hogy talált meg, de csak annyit válaszolt, hogy „vannak kapcsolatai”. Attól fogva minden nap elém jött és együtt töltöttük a délutánokat, estéket. Nagyon kedves volt, udvarias és romantikus. Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. A barátaim nem nagyon örültek ennek, többször is figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, de engem annyira elvakított a szerelem, hogy nem is figyeltem rájuk. Így szépen lassan lemondtak rólam. Már nem kerestek, a suliban se szóltak hozzám. Egyedül Claire maradt mellettem. De nem igazán érdekelt a barátaim viselkedése. Boldog voltam és nekem csak ez számított. Bár hallgattam volna rájuk. Bár megkérdeztem volna, hogy miért aggódnak ennyire.
-          És Claire nem mondott semmit? – kérdezte Nick.
-          Akartam, de sose hallgatott meg. – huppant le mellém Claire. – Aztán mikor vége lett, már nem akartam ezzel felzaklatni. Szia. Claire vagyok, te pedig biztos Nick. Örülök, hogy megismerhetlek.  – nyújtotta kezét Nick felé.
-          Szia! Én is nagyon örülök. – rázta meg Claire kezét Gödröcske. – Bocs, hogy csak így hajnalok hajnalán beállítottam.
-          Semmi gond.
-          Ne haragudj, hogy felébresztettünk. – mondtam neki.
-          Nem gond. – mosolygott rám.
-          Claire!
-          Hmm?
-          Mit mondtál volna, ha akkor meghallgatlak? – kérdeztem.
-          Dawn, tudod miért hagytak el a barátaid?
-          Mert nem figyeltem rájuk és elhanyagoltam őket.
-          Részben, de nem ez volt a fő oka.
-          Hanem?
-          Féltek.
-          Féltek? Mégis mitől?
-          Michael-től.
-          Michael-től?
-          Igen. Emlékszel, úgy 2 hónapja jártatok, amikor végre el tudtunk ráncigálni egy kis kirándulásra. Nagyon jól éreztük magunkat, minden olyan volt, mint előtte. Aztán megjelent Michael, és lőttek a jó hangulatnak, bár gondolom ez neked fel se tűnt. Amikor elmentél a mosdóba, közölte velünk, hogy „Ezt csak azért mondom nektek, hogy megkíméljem Dawn-t a további kellemetlenségektől. Biztos nem mutatta, de terhes neki a társaságotok. Nem szívesen van már veletek. Most is csak a régi időkre való tekintettel jött el. Szóval ne zaklassátok a jövőben! Megvan az új baráti köre, és jól érzi magát nélkületek is. Ha megint azt hallom tőle, hogy a hülyeségeitekkel traktáljátok, akkor nem leszek ilyen udvarias, azt elhihetitek. És jobban teszitek, ha nem említitek ezt a kis beszélgetést Dawn-nak, csak magatoknak ártanátok vele.”
-          De hát ez nem igaz. Sosem voltatok a terhemre. Az a szemét! Hogy mondhatott ilyet?  
-          Én tudtam, hogy hazudik, hiszen mindenkinél jobban ismertelek. De a többiek, miután meg se hallgattad őket, inkább elhitték és félreálltak.
-          Te miért nem hagytál el?
-          Mert szeretlek. Óvodás korunk óta ismerjük egymást, és mindig is olyanok voltunk, mint a testvérek. Tudtam, hogy Michael gonosz és veszélyes. De úgy voltam vele, hogy amíg jól bánik veled és boldog vagy, addig befogom a szám. Bár ne tettem volna! Megvolt rá az esélyem, hogy eltávolítsam mellőled, de nem volt bátorságom hozzá.
-          Mi? Miről beszélsz?  
-          Emlékszel az balesetemre, amibe majdnem belehaltam?
-          Emlékszem.
-          Michael tette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése