Arra riadtam fel, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen azt se
tudtam, hol vagyok. Aztán megláttam magam mellett a még mindig békésen szuszogó
Claire-t és kezdtem megnyugodni. Fogtam a telefonom és kimentem a konyhába.
Majdnem hajnali négy volt. Ittam egy kis vizet és nem törődve az idővel
felhívtam Nicket. Hallanom kellett a hangját.
-
Hmmmm?
-
Nick? – kérdeztem remegő hangon.
-
Dawn? Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódva.
-
Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak
hallani akartam a hangodat.
-
Dawn, mi a baj? Megint rémálmod volt?
-
Igen – mondtam szipogva.
-
Próbálj megnyugodni. Egyedül vagy?
-
Nem, Claire, a barátnőm itt van, de még alszik.
Nem akarom felébreszteni.
-
Hol vagy most? Odamegyek.
-
Nem, nem kell. Már attól jobban vagyok, hogy
hallhatom a hangod.
-
Akkor gondolj bele, milyen jól leszel, ha ott
leszek melletted. Kérlek, mondd a címet!
-
De hát mi lesz a munkáddal?
-
Azzal ne foglalkozz! Végtére is apámé a cég,
csak nem fog kirúgni, ha ellógok egy napot. – ezen mosolyognom kellett.
-
Jól van. – adtam meg magam és bediktáltam a
címet.
-
Maximum egy órán belül ott vagyok. Sietek.
-
Várlak. És Nick!
-
Hmmm?
-
Szeretlek!
-
Én is szeretlek!
Megnéztem Claire-t, még mindig aludt. Fogtam egy pokrócot,
magamra tekertem és kiültem a bejárat előtti lépcsőre. Percenként néztem meg az
órát. Gyanítom nem sokan lehettek az utakon, mert Nick alig fél óra múlva már
le is parkolt a ház előtt, kipattant a kocsiból és rohant hozzám. Felugrottam
és a karjaiba vetettem magam. Percekig öleltük egymást. Kicsit hátrébb
húzódott, kezeibe fogta az arcomat és finoman megcsókolt.
-
Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-
Most már igen. Köszönöm, hogy itt vagy. –
válaszoltam mosolyogva.
Felvillantotta gödröcskés mosolyát, újra megcsókolt majd
beterelt a házba.
-
Főzök egy kávét, te is kérsz? – kérdeztem.
-
Igen, az jól esne.
Gőzölgő kávésbögrével a kezünkben ültünk le a nappaliban.
Úgy éreztem eljött a megfelelő pillanat, hogy mindent elmeséljek Nick-nek, de
nem tudtam hogy kezdjek neki. Ő türelmesen ült mellettem. Időnként
rápillantottam, kinyitottam a szám, majd rögtön be is csuktam. Féltem, hogy
elriasztom. Nem tudtam, hogy fog reagálni a múltamra. Mi van, ha úgy gondolja,
hogy nem éri meg egy ilyen problémás csajjal foglalkozni, és faképnél hagy? Azt
nem bírnám elviselni. Megszorította a kezem, és rám mosolygott.
-
Nem baj, ha nem akarod most elmondani. Lesz még
rá bőven alkalmad.
-
El akarom mondani, csak félek, hogy fejvesztve
menekülsz majd tőlem.
-
Ilyen beszarinak gondolsz? – mondta kissé
durcásan. – De komolyra fordítva a szót, nem tudsz olyat mondani, ami miatt elhagynálak.
Csak vágj bele!
-
Jól van. – sóhajtottam egy nagyot. – De előtte
ígérj meg valamit!
-
Bármit.
-
Ma el kell mennem valahova és szeretném, ha
velem jönnél. Tegnap még nagyon magabiztos voltam, de most úgy érzem, egyedül
képtelen lennék odamenni és szembenézni vele.
-
Nem tudom miről van szó, de veled még a világ
végére is elmennék. – szorította meg a kezem.
Hozzábújtam és nekifogtam a rémmesének. A megismerkedésünk
napjával kezdtem. Mindent elmondtam, azokat a részleteket is, amik a minap a
parkban eszembe jutottak. Ő is gyanúsnak találta a dolgot.
-
Kb. 1 héttel az után, hogy „megmentett”,
megjelent a fősuli előtt. Nagyon meglepődtem, hiszen a nevemen kívül nem
mondtam neki semmit magamról. Rá is kérdeztem, hogy talált meg, de csak annyit
válaszolt, hogy „vannak kapcsolatai”. Attól fogva minden nap elém jött és
együtt töltöttük a délutánokat, estéket. Nagyon kedves volt, udvarias és
romantikus. Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. A barátaim
nem nagyon örültek ennek, többször is figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, de
engem annyira elvakított a szerelem, hogy nem is figyeltem rájuk. Így szépen
lassan lemondtak rólam. Már nem kerestek, a suliban se szóltak hozzám. Egyedül
Claire maradt mellettem. De nem igazán érdekelt a barátaim viselkedése. Boldog
voltam és nekem csak ez számított. Bár hallgattam volna rájuk. Bár megkérdeztem
volna, hogy miért aggódnak ennyire.
-
És Claire nem mondott semmit? – kérdezte Nick.
-
Akartam, de sose hallgatott meg. – huppant le
mellém Claire. – Aztán mikor vége lett, már nem akartam ezzel felzaklatni.
Szia. Claire vagyok, te pedig biztos Nick. Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtotta kezét Nick felé.
-
Szia! Én is nagyon örülök. – rázta meg Claire
kezét Gödröcske. – Bocs, hogy csak így hajnalok hajnalán beállítottam.
-
Semmi gond.
-
Ne haragudj, hogy felébresztettünk. – mondtam
neki.
-
Nem gond. – mosolygott rám.
-
Claire!
-
Hmm?
-
Mit mondtál volna, ha akkor meghallgatlak? –
kérdeztem.
-
Dawn, tudod miért hagytak el a barátaid?
-
Mert nem figyeltem rájuk és elhanyagoltam őket.
-
Részben, de nem ez volt a fő oka.
-
Hanem?
-
Féltek.
-
Féltek? Mégis mitől?
-
Michael-től.
-
Michael-től?
-
Igen. Emlékszel, úgy 2 hónapja jártatok, amikor
végre el tudtunk ráncigálni egy kis kirándulásra. Nagyon jól éreztük magunkat,
minden olyan volt, mint előtte. Aztán megjelent Michael, és lőttek a jó
hangulatnak, bár gondolom ez neked fel se tűnt. Amikor elmentél a mosdóba,
közölte velünk, hogy „Ezt csak azért
mondom nektek, hogy megkíméljem Dawn-t a további kellemetlenségektől. Biztos
nem mutatta, de terhes neki a társaságotok. Nem szívesen van már veletek. Most
is csak a régi időkre való tekintettel jött el. Szóval ne zaklassátok a
jövőben! Megvan az új baráti köre, és jól érzi magát nélkületek is. Ha megint
azt hallom tőle, hogy a hülyeségeitekkel traktáljátok, akkor nem leszek ilyen
udvarias, azt elhihetitek. És jobban teszitek, ha nem említitek ezt a kis
beszélgetést Dawn-nak, csak magatoknak ártanátok vele.”
-
De hát ez nem igaz. Sosem voltatok a terhemre.
Az a szemét! Hogy mondhatott ilyet?
-
Én tudtam, hogy hazudik, hiszen mindenkinél
jobban ismertelek. De a többiek, miután meg se hallgattad őket, inkább elhitték
és félreálltak.
-
Te miért nem hagytál el?
-
Mert szeretlek. Óvodás korunk óta ismerjük
egymást, és mindig is olyanok voltunk, mint a testvérek. Tudtam, hogy Michael
gonosz és veszélyes. De úgy voltam vele, hogy amíg jól bánik veled és boldog
vagy, addig befogom a szám. Bár ne tettem volna! Megvolt rá az esélyem, hogy
eltávolítsam mellőled, de nem volt bátorságom hozzá.
-
Mi? Miről beszélsz?
-
Emlékszel az balesetemre, amibe majdnem
belehaltam?
-
Emlékszem.
-
Michael tette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése