20. rész

A következő pillanatban ujjongás és taps hangja csapta meg a fülem. A hajókabin felé kaptam a fejem, ahonnan szépen egymás után előbukkant Claire, Eric és James. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.

-          Gratulálunk! Sok boldogságot! – kiabálták kórusban és egyenként megöleltek.

-          Kö-kö-köszönöm! – nyögtem ki nagy nehezen. – Hogy kerültök ide?

-          A vőlegényed műve. Meg akart lepni téged. – mondta Claire mosolyogva.

-          Sikerült! – mondtam és egy nagy puszit nyomtam Gödröcske gödröcskéire, amik az igen kimondása óta el se tűntek az arcáról.

-          Na, ha már ilyen szépen összegyűltünk, akár neki is foghatnánk az ünneplésnek. – mondta Eric és egy nagy pukkanás kíséretében kinyitott egy üveg pezsgőt.

Jó néhány pohár pezsgő után félrevontam Claire-t, hogy dumcsizhassunk egy kicsit, csak úgy csajosan.

-          Claire, annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. – mondtam és szorosan magamhoz öleltem.

-       Én is. Amikor Nick mondta, hogy megfogadja a tanácsomat és Szöulba hoz téged, egy kicsit szomorú lettem. Hiszen mindig is azt terveztük, hogy együtt jövünk el ide. De aztán közölte, hogy én is jövök. Gondolhatod, hogy reagáltam rá.

-       Igen, el tudom képzelni. Gyanítom a nyakába ugrottál és a fülébe sikítottál. Szegénykém, csoda hogy még működik a hallása.

-          Haha, azt hiszem, túl jól ismersz.

-       Az biztos. Egyébként mondta, hogy valami igazán nagy ajándékkal akar téged meglepni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt tervezi.

-      Ennél jobb ajándékot nem is adhatott volna. Ő egy csodálatos ember. Kár, hogy nem találkoztatok előbb. – mondta Claire kicsit elérzékenyülve.

-    Na igen. De a lényeg, hogy találkoztunk. – mondtam és rákacsintottam. – Amúgy látom, eléggé összemelegedtetek James-el. Lemaradtam valamiről?

          Öhmm…hát igen. Azt hiszem, valami kialakulóban van köztünk. – mondta és elpirult. – A kiállítás után néhányszor elhívott vacsorázni meg moziba. Nagyon édes pasi.

-          Úgy örülök Claire. Passzoltok egymáshoz.

-          Igen, szerintem is. – mondta ártatlanul mire mindketten hangosan nevetni kezdtünk.

A következő négy napban leírhatatlanul boldog voltam. Claire és James nagyon egymásra találtak, ha így folytatják a végén még dupla esküvő lesz. Eric lett kis csapatunk mókamestere. Egy unalmas percem sem volt mellettük. Úgy éreztem, hogy újra van családom. De sajnos egyszer minden jónak vége szakad, letelt a két hét és nagy bánatomra haza kellett mennünk.

Hazafelé a repülőn volt időm gondolkodni. Nick és a többiek békésen aludtak, de én képtelen voltam lehunyni a szemem. Mennyasszony lettem. Megint. Önkéntelenül előjöttek az emlékek, de igyekeztem kiverni a fejemből a baljós gondolatokat. Az a múlt, vége. Nick mellett boldog leszek, már most is az vagyok. Nick nem Michael. Ő soha nem bántana. Persze Michael-ről sem feltételeztem, hogy ártana nekem, aztán mégis megtette. ÁÁÁÁÁ! Elég! Megráztam a fejem. Elég ezekből az őrült gondolatokból. Hozzábújtam a mellettem békésen szuszogó újdonsült vőlegényemhez és megnyugtató lélegzését hallgatva végül elnyomott az álom.

A reptéren elbúcsúztunk a többiektől és a lakásom felé vettük az irányt, hogy megnézhessem a postámat. Örömmel konstatáltam, hogy idén elmaradt a szokásos szülinapi ajándékom. Úgy látszik, hogy az ismeretlen megunta a levelezgetést. Még egy gonddal kevesebb. Bekukkantottunk a lakásba is, hogy minden rendben van-e, aztán már mentünk is Nick-hez.

Az esti testmozgás után kifulladva pihegtünk egymás karjaiban. Kis idő múlva Gödröcske törte meg a csendet.

-          Mit szólnál hozzá, ha elköltöznénk?

-          Mi? Hova?

-          Arra gondoltam, hogy vehetnénk egy házat.

-          Egy házat? Komolyan gondolod?

-       Igen. Már egy ideje foglalkoztat a gondolat. Megkértem Eric-et, hogy keressen néhány ideális jelöltet. Szeretném, ha megnéznéd őket és kiválasztanád, amelyik tetszik.

-          Én válasszak? Nem együtt kéne?

-          Bármelyiket választod, nekem tökéletes lesz, mert te ott leszel.

-          Javíthatatlanul romantikus vagy. – mondtam mosolyogva és megcsókoltam.

Nick üzleti útra ment a hétvégén, de kaptam tőle házi feladatot. Meg kellett néznem a házakat, amiket Eric talált. Megkértem Claire-t, hogy jöjjön velem, nem akartam egyedül menni. Nem lepődtem meg túlzottan, amikor drága barátosném James-el és Eric-el az oldalán érkezett. Így, mint egy kis csipet-csapat nyakunkba vettük a várost és sorra jártuk a házakat. Mondanom sem kell, egyik szebb volt, mint a másik, de egyik sem volt az igazi. Nagyon örültem, hogy Eric is ott volt, hiszen így elhangzott néhány szakmai vélemény is, azon kívül, hogy „De cuki függöny!”, „Mekkora konyha!”, „Áááá, van kandalló is!”, és hasonlók. Természetesen egy nap alatt képtelenség lett volna végignézni az összes házat, így másnapra is lett programunk, amit egyáltalán nem bántam. Már besötétedett, mikor elbúcsúztam tőlük és elindultam hazafelé. Szép este volt, így inkább sétáltam, ahelyett, hogy taxiba ültem volna. Kis idő elteltével kezdtem úgy érezni, mintha valaki figyelne. Egyre többször néztem a hátam mögé, de nem láttam senkit. Biztos voltam benne, hogy valaki követ, így megszaporáztam a lépteimet. Az utolsó pár métert már szinte futva tettem meg. Lihegve léptem be a lakásba és egyből az ablakhoz szaladtam és az utcát kémleltem, hátha látok egy gyanús alakot, de nem volt sehol senki. Egy kicsit megnyugodtam és elkönyveltem magamban, hogy biztos a fáradtság miatt hallucináltam.

Másnapra már csak öt ház maradt. Féltem, hogy nem találjuk meg álmaim házát. De ahogy a mesékben lenni szokott, amikor megláttam az utolsó házat, egyből éreztem, hogy ez lesz az. Egyszerűen gyönyörű volt. A környék tökéletes, pont annyi szoba van benne, amennyi kell, hatalmas kert elől és hátul, medence, garázs. És szinte semmit nem kell vele csinálni, csak a falakat kell újra festeni. Amint megláttam, tudtam, hogy itt akarok élni Nick-el, hogy ez a tökéletes hely a családalapításhoz.

Felhívtam Gödröcskét, hogy elújságoljam a nagy hírt, miszerint megtaláltam a közös otthonunkat.

-          Nick! Megtaláltam!

-          Az utolsó ház az, ugye? – kérdezte.

-          I-igen! De honnan tudtad?

-          Mert olyan, mint te. Tökéletes.

-          Óóóó, Nicky, te aztán tudod, hogy vegyél le a lábamról.

-          Bizony, az egyik kedvenc elfoglaltságom.

-          Hmmm……Mikor érsz haza?

-          Sajnos elég későn, úgyhogy ne várj meg, feküdj le és pihenj.

-          Rendben. Szeretlek!

-          Én is téged, kicsim!

Miután elváltam a csipet-csapattól bamba vigyorral a képemen sétáltam hazafelé. Annyira el voltam varázsolva, hogy észre se vettem, hogy eltévedtem. Kicsit kétségbeestem, hiszen már sötét volt és elég barátságtalan környékre keveredtem. Gondoltam bekopogok valahova és útbaigazítást kérek, de nem volt szerencsém, senki nem nyitott ajtót. Így elindultam arra, amerről jöttem. Egy kis idő múlva végre megláttam a főutat, már csak egy sikátor választott el a biztonságtól, úgyhogy megszaporáztam a lépteimet. Már majdnem kiértem, amikor egy éles fájdalmat éreztem a tarkómnál és hirtelen elsötétült minden.

19. rész

Nick-re meredtem, aki kérdő tekintettel nézett rám.

-          Várjon egy pillanatot! – mondtam és kihangosítottam a telefont. – Megismételné?

-          Michael meghalt.

-          Hogy? – kérdeztük Nick-el egyszerre.

-         Nos, a doki azt mondta, hogy reggel rohamot kapott, így lekötözték, hogy ne tehessen kárt magában és másokban. Benyugtatózták. Valószínűleg a nyugtató egyik mellékhatásaként hányni kezdett, és hát…..megfulladt. Mire észrevették, hogy baj van, már késő volt.

-        Helyes! – bukott ki belőlem és önkéntelenül elmosolyodtam. – Ezek szerint vége. Végre megszabadultam tőle. Ugye?

-          Igen, Miss Philips, vége van. Végre megnyugodhat és élheti az életét.

-          Köszönök mindent nyomozó! – mondtam hálásan miután egy hatalmasat sóhajtottam.

-          Ugyan, csak a munkámat végeztem. Kívánom, hogy legyen nagyon boldog élete.

-          Azon leszek. – mondtam és Nick-re mosolyogtam.

-          Mr. Carpenter!

-          Igen, nyomozó?

-          Kérem, nagyon vigyázzon rá és tegye boldoggá!

-          Úgy lesz.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett. Nehezen hittem el. Vége. Michael meghalt. Nem volt könnyű és kellemes halála, de közel sem szenvedett annyit, mint a családom és én. Mindegy. Végre eltűnt az életemből.

Azt hiszem elég fura arcot vághattam, mert Nick aggódó hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.

-          Dawn! Jól vagy?

-     Igen, jól. Csak egy kicsit fura érzés. Örülök, hogy meghalt, de lelkiismeret furdalásom is van, amiért örülök egy ember halálának. Tudom, hogy jogom van hozzá és megérdemelte a halált azok után, amit tett, de mégis….

-          Érthető, hogy így érzel. Hisz egykor szeretted azt az embert.

-          Igen, szerettem. Tudod, néha az jut eszembe, hogy vajon hol tartanánk most, ha nem esek teherbe.

-          Előbb-utóbb mindenképp megtörtént volna a baj. Ne gondolkozz ezen! Ami elmúlt, azon már nem tudsz változtatni.

-   Igen, igazad van, mint mindig. – mosolyogtam rá. Megráztam magam és nagyot sóhajtottam.  – Naaa….hol is hagytuk abba az előbb?

-          Hmmmm….azt hiszem a legjobb résznél. – mondta pajkosan vigyorogva, magára rántott és megcsókolt.

Eltelt két hét. Michael-t elhamvasztották, a hamvait szétszórták, nyoma sem maradt. Fogalmam sincs ki intézte mindezt, de nem is érdekel. Én teljesen megnyugodtam ez alatt a két hét alatt, a félelmeim megszűntek, újra nyugodtan aludtam. Most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy boldogan éljek.

Nick-el úgy döntöttünk, hogy elutazunk valahová, csak mi ketten. Én kis naív azt hittem, hogy együtt fogjuk eldönteni az úti célt, de nagyot tévedtem. Nick átment rejtélyesbe és semmit sem árult el. Olyan volt, mint egy gyerek, aki élete legnagyobb csínytevésére készül. Imádnivaló volt. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott.

Elérkezett az utazás napja és még mindig fogalmam sem volt hova megyünk. Érdekes volt így bepakolni a bőröndöket. Napok óta próbáltam kideríteni az úti célt. Az összes női praktikámat bevetettem, de nem jártam sikerrel. Útban a reptér felé Nick alig bírt megmaradni a fenekén a taxiban. Állandóan piszkálta a sofőrt, hogy menjen gyorsabban. Én is nagyon izgatott voltam. Még sosem ültem repülőn és még sosem voltam külföldön. Nem bírtam magammal, így a taxiban is folyamatosan próbáltam kideríteni hova utazunk.

-          Naaaaa, légyszí, áruld már el hova megyünk! – könyörögtem neki.

-         Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel, és én még nagyon sokáig szeretnélek magam mellett tudni! – mondta és az út hátralévő részében nem reagált a faggatózásomra.

Végre megérkeztünk a reptérre. Nick lerendezte a csomagokat, majd leültünk a VIP váróban. Mindig, amikor bemondtak egy járatot, izgatottan figyeltem Gödröcske reakcióját, vajon melyiknél pattan fel. Elhangzott London, Róma, Párizs, Athén és még sorolhatnám. Mindegyiknél reménykedve pillantottam rá, hátha majd most. Nekem bármelyik megfelelt volna, csak már tudnám. De nem. Vigyorogva ült tovább és iszogatta a kávéját. Annyi járatot mondtak már be, mi meg még mindig nem mozdultunk. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a nagy csíny, elhiteti, hogy utazunk, aztán végül nem megyünk sehova. Kezdtem elszomorodni. Egy idő után annyira magamba roskadtam, hogy nem is figyeltem a hangosbemondót. Hirtelen Nick kezét éreztem meg a vállamon. Kérdő tekintettel néztem rá.

-          Gyere, ez a mi járatunk. – mosolygott rám édesen.

-          Mi? Melyik? Mit mondtak? Nem figyeltem! – ocsúdtam fel. És ekkor megismételték:

Megkérjük a New York – Szöul járat utasait, hogy fáradjanak a 8-as kapuhoz és kezdjék meg a beszállást!

-          Mi? Szöulba megyünk? Koreába? Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Igen. Koreába megyünk. Miért, nem örülsz neki? – kérdezte Gödröcske kicsit kétségbe esve. Válaszul a nyakába ugrottam, kis híján hanyatt estünk.

-          Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak! Honnan tudtad, hogy mindig is el akartam jutni Szöulba? – amint feltettem a kérdést, már tudtam is a választ. – Claire! Igaz? Ő mondta.

-          Igen, ő volt. – mosolygott rám. – Azt hiszem, vennem kell neki valami igazán komoly ajándékot, hiszen neki köszönhető, hogy ennyire boldog vagy most.

-          Neki és neked. De azt hiszem nincs olyan ajándék, ami kifejezhetné a hálámat. – érzékenyültem el egy pillanatra.

-          Azért majd csak kitalálunk valamit. – válaszolta mosolyogva.

Az út nagyon hosszú volt, 14 óra 35 perc, de első osztályon egész elviselhető. Meg kell jegyeznem, vannak előnyei annak, ha mocskosul gazdag a párod. Csodálatos két hetet töltöttünk el Koreában. Rengeteget kirándultunk, és olyan helyeken jártunk, amikről még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha eljuthatok oda. Szöul egyszerűen fantasztikus. Gyakran vacsoráztunk Itaewon-ban, mindig máshol, hiszen választék volt bőven. A Marco Polo lett a kedvenc éttermünk. A Cooex Trade Center 52. emeletén volt, ahonnan Szöul éjszakai látképe leírhatatlanul gyönyörű volt. Meglátogattuk a Namsan Towert is, ahonnan szintén csodás kilátás nyílt a városra. Lett egy kedvenc kávézóm is, a Rabbit in the Moon, ahol érintőképernyők voltak beépítve az asztalokba. Lehetett rajtuk játszani, firkálgatni, érdekességeket olvasni. Imádtam.

De a legemlékezetesebb nap augusztus 25-e volt, a szülinapom. Sose fogom elfelejteni, főleg az estét. Életem legszebb ajándékát kaptam. Gödröcske egész nap szétszórt és szórakozott volt. Tudtam, hogy készül valamire és azért ilyen, így eldöntöttem, hogy nem faggatom, hisz így is elég ideges volt. Este a Marco Polo-ban vacsoráztunk, majd következett a meglepetés. Elvitt hajókázni a Han folyón. El se hittem. Nem egyszer célozgattam rá az esti sétáinkon, hogy milyen jó lenne kipróbálni, de ő minden alkalommal nemet mondott. Most már tudom miért. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egész hajót kibérelte, így csak mi ketten voltunk és a legénység. Pezsgőt kortyolgatva álltunk a hajó orrában és gyönyörködtünk a város fényeiben. Aztán hirtelen kivette a poharat a kezemből és a sajátjával együtt letette egy asztalra. Szembe fordult velem és megfogta a kezemet. Kérdő tekintettel néztem rá, mire ő beszélni kezdett.

-          Dawn! A mai napig áldom az eszemet, hogy akkor odamentem hozzád a kávézóban. Életem legjobb döntése volt. Te egy csodálatos ember vagy. Egy gyönyörű, okos, vicces, rendkívül tehetséges, erős és bátor nő. Mindennél jobban szeretlek.

Szóhoz sem jutottam. Elengedte a kezemet, fél térdre ereszkedett és a zsebében kezdett kutakodni, majd elővett egy kis dobozt, kinyitotta és felém nyújtotta.

-          Szeretném, ha betöltenéd életem értelmének szerepét! Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Tátott szájjal bámultam hol Nick-re, hol arra a káprázatos gyűrűre. Arcán megjelent az az ellenállhatatlan gödröcskés mosoly. Mi mást válaszolhattam volna, mint hogy:

-          Igen, igen! Hát persze, hogy hozzád megyek! – könnyek gyűltek a szemembe, ahogy az ujjamra húzta a gyűrűt és felállt.

-          Köszönöm Dawn! A világ legboldogabb emberévé tettél. – mondta mosolyogva és megcsókolt.

18. rész

Eltelt egy hónap. Nem is lehetnék boldogabb. Nick-el élni egy álom. Úgy kezel, mintha hercegnő lennék. Lesi minden kívánságomat. Minden reggel ágyba kapom a reggelit. Szinte minden nap hoz nekem virágot, amikor hazajön a munkából. Lassan olyan a lakás, mint egy virágbolt. Bárhova nézek, virág virág hátán.

Nick lakásában kapott helyet a műtermem, ami egyszerűen tökéletes lett, imádom. Az új képeim szöges ellentétben állnak a régebbi alkotásaimmal: színesek, vidámak, süt róluk a szerelem és a boldogság, amit érzek. Olyan sokat festek, hogy ha így haladok, hamarosan újabb kiállításom lesz. Az első nagyon sikeres volt. Csupa jó kritika jelent meg az újságokban, a legtöbb képemet meg is vették. Szóval minden szép és jó.

Az elmúlt egy hónapban Michael semmilyen formában nem bukkant fel. Kezdem elhinni, hogy a kiállításon csak hallucináltam, és a telefonban sem az ő hangját hallottam. Reménykedem benne, hogy az a valaki, aki az őrületbe akart kergetni, megunta és más szórakozás után nézett. Bízom benne, hogy lezárhatom életemnek ezt a szakaszát, eltemethetem magamban a múlt árnyait és végre koncentrálhatok a boldog jelenre és a még boldogabb jövőre. Persze mind ez nem olyan egyszerű, ahogy én azt szeretném. Bármennyire is boldog vagyok, nehezen szabadulok meg a félelmeimtől. Talán Michael halála kellene ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Amikor egyedül vagyok otthon, időnként azon kapom magam, hogy ülök egyhelyben, bámulok magam elé, és remegek a félelemtől. Félek, hogy mindez csak ideiglenes, hogy ennek is vége lesz egyszer és én megint magamra maradok a démonaimmal. Még mindig félek, hogy Michael valahogy kiszabadul és betartja az ígéretét: megtalál és mindent ott folytat, ahol négy éve abbahagyta. Rettegek, hogy Nick-nek – vagy bárki másnak – baja esik, miattam. Rettegek, hogy elveszítem a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt nem élném túl, ebben biztos vagyok. Hiszen ő az, aki kirángatott a mélyből. Ő az, aki miatt élni akarok, aki értelmet adott az életemnek, aki elhitette velem, hogy megérdemlem a boldogságot.

Persze nem csak Gödröcskének köszönhetem, hogy ott tartok, ahol. Az elmúlt négy évet Claire nélkül nem éltem volna túl. Ha ezer évig élnék, akkor se lennék képes visszafizetni neki mindazt, amit tőle kaptam. Gyerekkorunk óta olyan nekem mintha a nővérem lenne, pedig csak három hónappal idősebb nálam. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá. A családom halála után mindent elkövetett, hogy megkönnyítse a napjaimat. Megszámolni se tudom, hányszor gondoltam az öngyilkosságra. Ha Claire nem lett volna, valószínűleg meg is teszem. De ott volt, és meghallgatott, vígasztalt és felvidított. Mindent megtett, hogy életben tartson. Egy személyben volt az anyám, az apám, a testvérem, a legjobb barátom, az agyturkászom és a lelki szemetesládám. Emlékszem mennyire boldog volt, amikor újra elkezdtem festeni. Igen, a festés. Életem másik megmentője. Valószínűleg, ha valaki ránéz a képeimre, azt gondolja milyen sötét, lehangoló, néhol ijesztő alkotások. Ha én rájuk nézek, akkor a szüleim és a bátyám élettelen testét látom egy hatalmas vértócsában, látom és hallom Michael ördögi nevetését, és újra átélek mindent, ami a vele töltött három évben történt. Amíg nem kezdtem el újra festeni, ezek a képek a nap minden pillanatában az agyamban voltak, ezeket láttam nappal, ezeket láttam, amikor lehunytam a szemem és ezeket láttam a rémálmaimban. De ahogy egyre több és több kép készült el, egyre ritkábban gondoltam a múltra, mígnem eljutottam odáig, hogy már „csak” az álmaimban jöttek elő a múlt árnyai. Nem mondhatnám, hogy újra normális életet éltem, hisz nem jártam el sehova, alig mozdultam ki a lakásomból. De voltak jobb napjaim, amikor elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy elmenjek egy kicsit sétálni, sőt nagy ritkán olyan is előfordult, hogy beültem egy kávézóba vagy étterembe. Aztán, úgy egy éve, Clarke nyomozó meglátogatott és meglátta a képeimet. Felajánlotta, hogy ha gondolom, bemutat egy ismerősének, akinek galériája van New York-ban. Sokat tépelődtem rajta, de végül – főképp Claire unszolására – elfogadtam az ajánlatát. A fickó nagyon lelkes volt, rögtön közölte, hogy ezeket a képeket ki kell állítani és ha beleegyezek, akkor majd ő mindenről gondoskodik. Nehezen hittem el, hogy mindez valóban megtörténik. Hogy egyik napról a másikra lehetőséget kapok arra, hogy valóra váltsam az álmom. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer kiállítsák a műveimet. És tessék, megtörtént. Nagy lökést adott nekem. Reménykedni kezdtem, hogy talán van még miért élnem, hogy még van esélyem egy boldog életre. Aztán jött Gödröcske és ez a remény bizonyossággá vált.

Az elmúlt három hónapban, mióta együtt vagyunk, voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajtuk, együtt. A szerelme erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza a mélybe. Ha ő nem lett volna mellettem, belegondolni se merek hogy reagáltam volna a kiállításon történtekre, vagy a telefonhívásra. De Gödröcske itt van és minden együtt töltött percben érezteti velem, hogy különleges vagyok, hogy érdemes vagyok a szerelmére. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt viszonozni, de azon leszek, hogy soha ne okozzak neki fájdalmat és igyekszem olyan boldoggá tenni, hogy annak az ellenállhatatlan gödröcskés mosolynak esélye se legyen eltűnni az arcáról.

Néha arra gondolok, hogy a családom küldte őt nekem. De ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést: miért csak most? Nem lehetett volna egy kicsit hamarabb?

Elmélkedésemet kulcszörgés hangja szakította félbe. Gödröcske megérkezett. Újabb csokor virággal lépett be az ajtón. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, elvettem a virágot és megcsókoltam. Beletelt némi időbe mire találtam egy üres vázát, pedig az utóbbi időben elég sokat vettem.  Mire lerendeztem a virágot az én egyetlenem már kényelembe is helyezte magát a kanapén, egy szál boxerben, csukott szemmel feküdt a hátán. Mindig elámulok kisfiús arcán és tökéletesen kidolgozott testén. Elégedett mosollyal az arcomon odasétáltam hozzá és az ölébe ültem. Kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Megszabadultam lenge nyári ruhámtól, ráhajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam.

-          Milyen volt a napod? – kérdezte megszakítva a csókot.

-          Csak a szokásos. És a tiéd?

-          Dettó.

-   Remek. Akkor most, hogy ezt így kitárgyaltuk, folytathatnánk, amit elkezdtünk? – kérdeztem és rátapadtam a szájára.

-          Ühüm – hümmögte válaszul a számba.

Felfedező útra indultam a nyakától, végigcsókoltam a mellkasát és a hasát, majd elérkeztem dudorodó férfiasságához. A boxeren keresztül kezdtem simogatni és csókolgatni, amikor megcsörrent a telefonom.

-          Ó, hogy az a……. – mondtuk szinte egyszerre.

-     Ki a fene lehet az? Baromi rosszul időzít. – mérgelődtem miközben a telefonért nyúltam. – Halló? – szóltam bele nem túl barátságosan meg se nézve a kijelzőt.

-          Miss Philips! Clarke nyomozó vagyok.

-          Áá, nyomozó. Ha nem sürgős a dolog, visszahívhatnám később? Épp belekezdtünk valamibe.

-          Sajnálom, hogy megzavartam, de fontos mondandóm van.

-          Jó hír vagy rossz hír?

-          Nos, úgy gondolom Önnek jó hír.

-          És mi lenne az? – kérdeztem most már kíváncsian.

-          Michael meghalt.

17. rész

Kikerekedett szemekkel meredtem Nick-re. Képtelen voltam megszólalni. A vonalban hallottam Micahel ördögi nevetését. Nick kikapta a kezemből a telefont és beleszólt.

-          Ki beszél? ….. Halló! …… Halló!

Elvette a fülétől a készüléket és kérdő tekintettel nézett rám.

-          Dawn! Ki volt az?

-          Michael. – suttogtam.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen. Megismertem a hangját és a ….. nevetését. Te nem hallottad?

-          Nem. Már letette.

-          Nem hiszel nekem, ugye?

-          Már a kiállításon is mondtam, hogy hiszek neked.

-    Ne hazudj! – emeltem fel a hangom. – Tudom, hogy nem hiszel nekem. Azt hiszed, hogy megint hallucináltam.

-          Dawn….

-          Ne! Ne mondj semmit! Csak menj el! – kiabáltam. Felpattantam, berohantam a hálóba és becsaptam az ajtót. Az ágyra vetettem magam és arcomat a párnába fúrva sírni kezdtem.

Nick néhány perc múlva jött utánam. Mellém feküdt és simogatni kezdte a hátamat. Leráztam magamról a kezét mire ő sóhajtott egy nagyot.

-          Felhívtam Clarke nyomozót, hogy nézzen utána a hívásnak. – mondta, de nem reagáltam rá. – Dawn, kérlek! Nézz rám! – nem néztem rá. – Dawn, kérlek, ne taszíts el magadtól! Mondtam, hogy hiszek neked. Csak….

-          Csak mi? – fordultam felé dühösen.

-          Csak….csak….. én tényleg nem értem, hogy lehetséges az, hogy Michael kiállításra járkál, meg postást játszik és kedvére telefonálgat. És hát…. Clarke nyomozó is azt mondta, hogy nem hagyta el a szobáját.

-          Tisztában vagyok vele, hogy mit mondott. – ültem fel dühösen. – Azzal is tisztában vagyok, hogy semmi értelme annak, hogy mindez Michael műve. Hidd el, tudom, hogy ez az egész kész káosz. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy őt láttam a kiállításon és őt hallottam a telefonban. De tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? – nem hagytam válaszolni. – Az, hogy a férfi, akit szeretek, a férfi, aki állítólag szeret és össze akar velem költözni, őrültnek néz és nem hisz nekem. – Nick felült, megragadta a vállaimat és a szemembe nézett.

-      Mondtam én olyat, hogy őrült vagy? Mondtam akár egyszer is azt, hogy nem hiszek neked? – nem hagyta, hogy válaszoljak. – Dawn! Én tényleg szeretlek. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire. Azt akarom, hogy minden pillanatban mellettem legyél. Vigyázni akarok rád. Boldoggá akarlak tenni. Kérlek….kérlek bízz bennem!

Igaza van. Egyszer se mondta, hogy őrült vagyok. Egyszer se mondta, hogy nem hisz nekem. Mégis mi a fenét művelek? Képes lennék ellökni magamtól csak mert próbál logikusan gondolkodni ebben a káoszban?

-          Sajnálom. – mondtam halkan. – Én…én….teljesen össze vagyok zavarodva. Rettegek attól, hogy újra át kell élnem a múltat. Rettegek, hogy elveszítelek. Félek, mert nem tudom, hogy ki csinálja ezt velem. Félek, hogy bele fogok őrülni ebbe az egészbe.

-          Megértelek. – húzott magához és szorosan átölelt. – De engedd, hogy melletted legyek! Engedd, hogy segítsek! Együtt megbirkózunk ezzel. Rendben?

-          Rendben. – válaszoltam némi hallgatás után. Elmosolyodott és megcsókolt.

-      Na! Most hogy ezt tisztáztuk, gyerünk együnk valamit és essünk neki a költözködésnek. – mondta és elindult kifelé

-          A költözésnek? Most? – kérdeztem döbbenten.

-    Igen. Gondoltam minek halogatni a dolgot. Nincs igazam? – fordult vissza az ajtóban arcán azzal az ellenállhatatlan gödröcskés mosolyával.

-          Végül is. Miért is ne? – válaszoltam mosolyogva.

Megebédeltünk és elkezdtük bedobozolni a cuccaimat. Délután Clarke nyomozó beugrott a levélért és azért, hogy közölje nem találtak semmi használhatót a hívással kapcsolatban. Annyit sikerült kideríteni, hogy egy eldobható mobilról hívtak, de azokat szinte lehetetlen lenyomozni.

-     Sajnálom, hogy nem sikerült többet kideríteni. Természetesen felhívtam a pszichiátriát is a biztonság kedvéért, de azt mondták, mint a múltkor. Michael nem hagyta el a szobáját.

-          Semmi baj, nyomozó. – mondtam.

-          És mi ez a sok doboz? Csak nem lomtalanítás van?

-          Nem. Összeköltözünk. – mondtam vidáman.

-          Hogy? – kérdezte meglepetten. – Nem korai ez egy kicsit?

-   Ugyan már nyomozó. A mai rohanó világban, nem szabad halogatni a dolgokat. – mondta Nick mosolyogva.

-          Öööö…..igaz. – válaszolta Clarke kissé zavartan. – Akkor jó munkát és……gratulálok.

Már későre járt mire végeztünk a pakolással. A legfontosabb dolgok elfértek egy bőröndben, így csak ezt vittük magunkkal, a többi cucc ráér. Fél órával később már Nick lakása előtt álltunk. Kinyitotta az ajtót, betette a bőröndöt majd felém fordult, az ölébe kapott és így léptünk be immár közös otthonunkba.

  

EKÖZBEN A PSZICHIÁTRIÁN

-          Hé Michael! Megjött Thomas bácsi. – szólt Kevin.

-          Már ideje volt, bácsikám. Azt hittem már nem is jössz. – üdvözölte Michael a látogatóját.

-          Te idióta! Mégis mi a fenét művelsz? – kiabálta Thomas bácsi.

-          Bácsikám, halkabban, még meghallanak. – csitítgatta őt Kevin.

-    Leszarom! – nézett dühösen az ápolóra, majd nagyot sóhajtott, visszafordult Michael felé és valamivel halkabban folytatta. – Mégis hogy képzelted, hogy elmész a kiállításra? És a telefon? És te Kevin! Hogy jutott eszedbe, hogy kockáztatod az állásod, ami kulcsfontosságú a tervünkben? Mindkettőtöknek elment a józan esze?

-          Sajnálom bácsikám. – mondta halkan az ápoló.

-          Basszus Kevin! Mondtam, hogy tartsd a szád. – sziszegte a fogai közt Michael.

-          Ne az öcsédre legyél dühös, te idióta! Miért nem a terv szerint haladsz?

-          Mert ez így sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb?

-          És ha lebuksz?

-          Akkor mi van? Legrosszabb esetben visszakerülök a börtönbe. – vonta meg a vállát Michael.

-          És kiszórakoztad magad?

-          Mondjuk.

-          Mondjuk? Ez meg milyen válasz? Remélem, nem tervezel egyéb őrültséget?

-          Ne aggódj bácsikám! Ígérem, hogy ez után követem a tervünket.

-      Nagyon helyes. Feledkezz meg egy időre arról a libáról és koncentrálj arra, hogy minden simán menjen.

-          Igenis bácsikám. – kacsintott rá Michael.

-          Te idióta…. – mosolygott Thomas bácsi.

16. rész

lfgliugh

-          He? – kérdeztem roppant körültekintően megválogatva a szavaimat.

-          Miért vagy így meglepve?

-          Hát….. Csak egy kicsit megdöbbentem. Hisz még csak két hónapja ismerjük egymást. Nem akarhatsz egy ilyen terhet a nyakadba venni! És……félek, hogy bajod esik.

-          Ne butáskodj! Tudok magamra vigyázni. Egyébként is, az egyetlen, akitől félnünk kellene, az be van zárva. Dawn, én szeretlek. Azt szeretném, ha minden pillanatban mellettem lennél. Arra vágyom, hogy este összebújva aludjunk el, és hogy reggel a te arcodat lássam először. – mondta őszintén, megsimogatta az arcom és megcsókolt.

-          Óóóó Nick! Annyira szeretlek! – eleredtek a könnyeim.

-          Miért sírsz?

-          Mert annyira boldog vagyok. Mióta találkoztunk, úgy érzem, végre újra élek. Tudod, féltem, hogy ha megismered a múltamat, akkor fejvesztve menekülsz majd. Az elmúlt négy évben meg voltam róla győződve, hogy nem érdemlem meg a boldogságot. Tudom, hogy a családom miattam halt meg. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Nem hallgattam senkire, és ez lett a vége.

-          Dawn! Kérlek, ne mondj ilyeneket! Nem a te hibád volt. Ne okold magad. Élned kell és boldognak kell lenned. A családod is ezt szeretné. Ne hagyd, hogy értelmetlen legyen a haláluk.

-          Hogy lehet az, hogy mindig tudod, mit kell mondanod, amitől jobban érzem magam?

-          Ki tudja? Talán zseni vagyok. – vonta meg a vállát és rám kacsintott.

-          Hah, egy szerény zseni. – mondtam nevetve. – Akkor zsenikém. Biztos, hogy velem akarsz élni?

-          Mindennél jobban.

-          Rendben. Csináljuk! Költözzünk össze!

-          Tényleg?

-          Igen, tényleg.

-          Hurrá! – kiáltotta boldogan, mint egy gyerek és rám vetette magát.

Megünnepeltük az összeköltözést. A nappaliban, a fürdőben és a hálószobában is tartottunk egy-egy mini bulit. Már hajnalodott, mire kimerültünk és elcsitultunk. Gödröcske aludt el előbb. Hallgattam egyenletes lélegzését és szívverését. Biztonságban éreztem magam és megnyugodva aludtam el ölelő karjaiban. De nyugalmam nem tartott sokáig, mert álmodtam.

Nick és én hazafelé sétáltunk. Későre járt, az utcák kihaltak voltak, sehol senki. Nyugtalan voltam, mintha valaki figyelne minket. Nick minden áron át akart vágni a sikátoron, hogy hamarabb hazaérjünk. Bárhogy próbáltam lebeszélni, nem jártam sikerrel. Már majdnem kiértünk az utcára, amikor hirtelen egy sötét alak toppant elénk a semmiből. Megtorpantunk. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy Ő az. Lassan hátrálni kezdtünk. Az alak tett néhány lépést felénk, míg meg nem világította a lámpa fénye. Michael-lel néztünk farkasszemet. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint régen.

-          Ne is gondoljatok a menekülésre! Innen nincs kiút. – mondta vigyorogva.

Megfordultam, és láttam, hogy két alak állt a sikátor másik végében, de nem mozdultak. Végünk! Itt fogunk meghalni! Megszorítottam Nick kezét és hozzásimultam.

-          Nick, mihez kezdjünk most? Meg fog ölni minket. – suttogom kétségbeesve.

-          Csak próbálj nyugodt maradni. – válaszolta szintén suttogva.

-          Hééé, társaságban nem illik sugdolózni. Fejezzétek be! – kiabálta Michael dühösen és megindult felénk.

-          Michael! Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Nick határozottan miközben hátrálni kezdtünk.

-          Óóóó, tőled semmit. Nekem csak Dawn kell. Ő az enyém.

-          Tévedsz. Ő már hozzám tartozik. Nem engedem, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérj.

-          Na ne nevettess! Azt hiszed meg tudsz állítani? Kevés vagy te ahhoz

-          Kérlek, Michael! Hagyd ezt abba! – mondtam Nick elé lépve, összeszedve a bátorságom.

-          Dawn! Mit csinálsz? – kérdezte Nick suttogva.

-          Ne izgulj! Engem nem fog bántani. – válaszoltam szintén suttogva.

-          Ne csináld! – kért Nick. Megszorítottam a kezét és tettemk még egy lépést Michael felé.

-          Michael! Mondd, mégis mit akarsz?

-          Hogy velem gyere.

-          És az után?

-          Hogy hogy az után? Boldogan élünk, míg meg nem halunk.

-          Komolyan? Boldogan? Azt hiszed, el tudom felejteni, amit tettél?

-          Mindent elkövetek majd, hogy elfelejtsd! Megígérem! – már közvetlenül előttem állt. Megsimogatta az arcom. – Kérlek, Dawn! Adj még egy esélyt! Ígérem, hogy boldoggá teszlek. Annyira szeretlek.

-          De én már nem szeretlek téged. Fogd már fel végre! Gyűlöllek! – kiabáltam.

Nem kellett volna. Az arca elborult, meglendítette a kezét és én a falnak estem. Az események felgyorsultak ez után. Nick neki rontott Michael-nek és verekedni kezdtek. Hol az egyikük, hol a másikuk volt fölényben, én meg tehetetlenül néztem őket. Aztán felcsillant a remény. Nick egy jól irányzott ütéssel a földre küldte Michael-t, ráült és úgy ütötte tovább. De hirtelen ott termett a másik két alak és lefogták Nick-et. Michael feltápászkodott és előkapott egy kést.

-          Neeeee, Michael, ne bántsd! Kérlek! – kiáltottam zokogva. A lábai elé kúsztam és úgy könyörögtem neki! – Bármit megteszek, csak ne bántsd! Könyörgöm!

-          Ezzel már elkéstél. – válaszolta vigyorogva és Nick hasába mélyesztette a kést, kihúzta és újra szúrt, majd újra, és újra és újra és………..

Sikítva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Körbenéztem, de egyedül voltam az ágyban.

-          Nick! Nick! Merre vagy? – kérdeztem hisztérikus hangon.

Semmi válasz. Kipattantam az ágyból és körbejártam a lakást. Nem volt sehol. Úristen! Nem álom volt? Tényleg megtörtént? Abban a pillanatban magam sem tudtam mi a valóság és mi a képzelet. Lemerevedve álltam a nappali közepén. Aztán kinyílt a bejárati ajtó és Nick sétált be rajta jellegzetes mosolyával az arcán, szatyorral a kezében. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy futottam hozzá és zokogva a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam. Elhajította a szatyrokat, hogy el tudjon kapni. Nem sok hiányzott hozzá, hogy együtt essünk ki a nyitott ajtón.

-          Naaaa, ennyire hiányoztam? – kérdezte még mindig vidáman. – Csak leugrottam reggelit venni.

-          Nem haltál meg! Életben vagy! Csak álmodtam! – hadartam most már csak szipogva.

-          Dawny! Így egy mukkot sem értek abból, amit mondasz. – mondta. Kicsit eltolt magától és a szemembe nézett. Arcáról eltűnt a huncut mosoly és aggodalom vette át a helyét. Becsukta az ajtót, a kanapéhoz tolt és leültetett. – Most pedig nyugodj meg és mondd el mi történt!

-          Rémálmom volt.

-          Egy újabb rossz emlék?

-          Nem, ez most…..más volt. Te is…..benne voltál. Michael…..megölt……téged. És….. én …..nem tudtam……megakadályozni. Azt hiszem…..mégsem jó ötlet…..az összeköltözés. – képtelen voltam a szemébe nézni.

-          Dawn! Nézz rám! – két kezébe fogta az arcomat és maga felé fordított – Ne csináld ezt! Ez csak egy álom volt. Kérlek! Felejtsd el! Michael nem árthat nekünk, be van zárva.

-          És az a másik fickó? Mi van, ha egyszer csak megunja a levelezgetést és a tettek mezejére lép?

-          Ráérünk emiatt aggódni akkor, ha megtörténik. Ne engedd, hogy a félelmeid a boldogságunk újába álljanak! 

-          De…….nem élném túl, ha téged is elveszítenélek.

-          Ez nem fog megtörténni. Ígérem. – mondta. Finoman megcsókolt és átölelt.

Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Igaza volt. Nem engedhetem, hogy a félelmeim irányítsanak. Nick szeret engem és én is szeretem őt. Össze fogunk költözni. És ha az égiek is úgy akarják, akkor együtt fogunk megöregedni.

Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonom. Kelletlenül bontakoztam ki Gödröcske öleléséből. Előkotortam a készüléket a táskámból és elég morcosan szóltam bele.

-          Tessék?

-          ……….

-          Halló!

-          ……….

-          Ha nem szól bele, leteszem. – kezdtem nagyon dühös lenni.

-    Ugye nem felejted el, mit ígértem?

15. rész

-          Azt mondta, Michael megszökött? – kérdezte Clarke nyomozó hitetlenkedve.

-          Igen, azt mondtam.

-          Az lehetetlen!

-          Pedig igaz. Az előbb láttam. – válaszoltam enyhén hisztérikus hangon.

-          Miss Philips! Nyugodjon meg! Ha Michael megszökött volna, arról tudnék. Megbeszéltem az orvossal, hogy értesít, ha a legkisebb változás is beáll Michael állapotában. És hát valljuk be, a szökés elég nagy állapot változás lenne.

-          De…..

-          Higgyen nekem! Az nem Ő volt.

-          De igen, Ő volt! Nem vagyok őrült. Nem képzelődtem. – emeltem meg a hangom.

-          Egy szóval sem mondtam, hogy őrült lenne. Más is látta Önön kívül?

-          Nem…..azt hiszem nem. – halkítottam le a hangom.

-          Miss Philips! Megnyugodna, ha felhívnám Dr. Parkert?

-          Igen, kérem, hívja fel!

-          Rendben. Maradjon telefonközelben, pár perc múlva visszahívom.

-          Köszönöm nyomozó.

Lehajtottam a WC fedelét és ráültem. Folyamatosan a telefon kijelzőjét bámultam és közben zakatolt az agyam. Őt láttam, ebben biztos vagyok. Bárhol felismerném azt az ördögi vigyort. De mégis, hogy juthatott ki a pszichiátriáról? Onnan nem sétálhatott ki, mondván „Elmegyek megnézem az exem kiállítását. Majd jövök.” A telefon csörgése térített magamhoz.

-          Igen? Mit mondott a doki?

-          Michael alszik. Egész nap nem hagyta el a szobáját.

-          Ez lehetetlen! …… Akkor kit láttam?

-          Azt nem tudom. De biztos, hogy nem Michael-t. …….. Megnyugodott egy kicsit?

-          Nem igazán, de azért köszönöm nyomozó. És elnézést, hogy raboltam az idejét.

-          Bármikor hívhat.

-          Köszönöm. Viszlát.

-          Viszlát.

Nem értem. Mi ez az egész? Kezdek begolyózni? Vagy csak a képek miatt hallucináltam? Most jött ki rajtam a kiállítás miatti stressz? Hirtelen Claire hangjára lettem figyelmes.

-          Dawn! Dawn! Itt vagy?

-          Itt vagyok. – léptem ki a fülkéből.

-          Jól vagy? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Már magam sem tudom.

-          Gyere! A többiek már aggódnak.

-          Menjünk.

Gondolataimba merülve sétáltam ki a mosdóból Claire-rel a nyomomban. Kint Nick, James és Eric várt ránk.

-          Dawn! Minden rendben? – kérdezte Nick.

-          Nem tudom. – válaszoltam alig hallhatóan. – Haza akarok menni! Kérlek! – néztem rá kétségbeesve.

-          Rendben. Menjünk!

Megkerestem a tulajt és rosszullétre hivatkozva elköszöntem tőle. Szerencsére elég későre járt az idő, így már nem voltak sokan a galériában.

Elbúcsúztunk a többiektől, fogtunk egy taxit és elindultunk a lakásomra. A kocsiban Nick-hez bújtam és lehunytam a szemem. Felidéztem magamban, amit láttam. Biztos, hogy Michael volt az. E felől semmi kétségem. De valódi volt, vagy csak hallucináltam? Mindkét lehetőség megrémisztett. Mi ez az egész? Nick hangjára ébredtem. Úgy tűnik elbóbiskoltam.

-          Dawny! Megérkeztünk.

-          Ugye velem maradsz éjszakára? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Persze, hogy veled maradok. – válaszolta Nick és egy mosoly kíséretében finom csókot lehelt az ajkaimra.

-          Köszönöm. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Kiszálltunk a taxiból, és kézen fogva mentünk be a házba. Kezdtem egy kicsit megnyugodni. Itthon vagyok, Nick is itt van velem, biztonságban vagyok.

Megérkeztünk a lakásom elé és földbegyökerezett a lábam. Az ajtón egy cetli volt. Mindössze három mondat állt rajta, Michael kézírásával, amit ezer közül is felismernék:

Gratulálok a kiállításodhoz!

Azt hiszem, tartozol egy köszönömmel, hiszen nélkülem nem sikerült volna!

Remélem nem felejtetted el, hogy mit ígértem!

Elsötétült előttem a világ. Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem. Hallottam Nick hangját, a nappaliban lehetett, telefonált. Felkeltem és elindultam a hang irányába. Háttal állt nekem, nem vette észre, hogy ott vagyok. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem. Végig simított a karomon, befejezte a beszélgetést, letette a telefont és felém fordult.

-          Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva.

-          Igen, egy kicsit. Kivel beszéltél?

-          Felhívtam Clarke nyomozót és elmondtam neki a levelet.

-          És mit mondott?

-          Azt, hogy zacskózzuk be, és majd reggel érte jön. Bár gyanítja, hogy ezen sem lesz semmi nyom, de hátha most szerencsénk lesz.

-          Rendben.

-          Dawn! Mondd el mit láttál! – kérte, a kanapéhoz húzott és leültünk.

-          Már magam sem tudom. Biztos voltam benne, hogy Michael-t láttam. Még az érintését is éreztem a hátamon. De Clarke nyomozó felhívta a pszichiátriát és a doki azt mondta, hogy Michael alszik. Szóval mégse őt láttam. De akkor ki volt az? – néztem rá összezavarodva. – És hogy került ide a levél? Ez Michael kézírása. Bárhol felismerném. Hogy lehetséges mindez?

-          Van elképzelésem, de nem biztos, hogy tetszeni fog.

-          Mondd csak! Bármilyen magyarázatot elfogadok, azon kívül, hogy megőrültem.

-          Nos. Szerintem most jött ki rajtad a kiállítás miatti stressz. Az a sok kép együtt felidézték benned a történteket. Szinte az összes kép Michael-hez kapcsolódik. Szerintem az agyad kivetítette a félelmeidet. Még mindig tartasz attól, hogy Michael valahogy megszökik és újra bántani fog téged.

-          Hmmm…… Ez elég logikusan hangzik. És a levél?

-          Valószínűleg ugyanaz hagyta itt, aki a többit.

-          És a kézírás?

-          Csak utánozta. Hiszen hónapokig nála voltak a legelső levél oldalai. Volt ideje elsajátítani a kézírást.

-          De miért nem áll le ez a valaki? Mi értelme ennek? Lehet, hogy nem tudja, hogy mi van Michael-el?

-          Lehet. De az is lehet, hogy élvezi, hogy gyötörhet.

-          Remek! Úgy látszik vonzom az őrülteket. ….. És most mi legyen?

-          Költözzünk össze! – mondta Nick nemes egyszerűséggel.

14. rész

Elérkezett a kiállítás megnyitójának a napja. Hat órára kellett a galériába mennem. Olyan ideges voltam egész nap, mintha a kivégzésemre készülnék. Szerencsére Nick két órakor már nálam volt, és gondoskodott róla, hogy néhány órára megfeledkezzek a számomra rémisztő estéről.

Hat óra előtt pár perccel érkeztünk meg a galériába. Még volt egy óránk a vendégek érkezésig. Minden készen állt. Végül negyven képemet állították ki. Végigvezettem Nicket.

-          Ezek a képek sokat jelentenek számomra. Van, aki kisírja magából a fájdalmat, van, aki kiírja, van, aki dalba foglalja, van, aki italba fojtja és van, aki megöli magát. Én a képeimen keresztül adtam ki a gyötrő kínokat. Úgy fél évvel a családom halála után fogtam újra a kezembe az ecsetet. Az első néhány képem elég horrorisztikusra sikeredett, tele rémisztő és sötét alakokkal. Akkoriban rengeteg fekete festéket elhasználtam. – tettem hozzá mosolyogva. – De ahogy telt az idő, a fájdalom és a félelem enyhült, a képeimben egyre több lett a szín, de még mindig a szomorúságot és a magányt tükrözték.

-          Vajon milyen képeket festettél volna, ha korábban találkozunk? – kérdezte Nick és magához ölelt.

-       Ilyesmiket. – bontakoztam ki az öleléséből és az utolsó öt képhez vezettem. – Ezeket azóta festettem, hogy megismertük egymást.

-     Ezek…..ezek elképesztőek! – mondta kisfiús mosollyal az arcán. – Főleg ez az utolsó. Ez a kedvencem.

-          Nekem is. – kacsintottam rá.

-          Ezek mi vagyunk, ugye? Emlékszem erre a randira. Gyönyörű este volt. Moziban voltunk, aztán megvacsoráztunk és órákig sétáltunk az esőben, összebújva az esernyő alatt, és az az éjszaka…….

-          Igen, én is emlékszem. Jól meg is fáztam. De te végig mellettem voltál és ápoltál. Egy percre se hagytál magamra. – könnyek gyűltek a szemembe. – Ugye ez után mindig így lesz? Mindig mellettem leszel? – kérdeztem és elcsuklott a hangom.

-          Sose hagylak el! – tenyerébe fogta az arcomat és finoman megcsókolt. – Megígérem!

Hálásan rámosolyogtam és szorosan hozzábújtam. A galéria vezetőjének tapintatos köhintése jelezte, hogy ideje lenne készülni a vendégek fogadására. Elszaladtam a mosdóba, arcot mostam, megigazítottam a sminkem, nagy levegőt vettem és elindultam a bejárathoz.

Nyolc órára már minden meghívott jelen volt, szép kis tömeg gyűlt össze a galériában. James és Eric is befutott, majd az utolsó pillanatban Claire is megérkezett. Clarke nyomozó nem tudott eljönni a munkája miatt.

Összeszedtem a bátorságom, kiálltam a tömeg elé és – magamat is meglepve – nyugodt hangon belekezdtem a beszédembe.

-          Üdvözlök mindenkit, köszönöm, hogy eljöttek. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom Önöknek az elmúlt négy évben született alkotásaimat. Négy évvel ezelőtt elvesztettem a családomat, a szüleimet és a bátyámat. Hatalmas megrázkódtatás volt ez nekem. Akkor úgy éreztem, soha többé nem leszek képes ecsetet fogni a kezembe. De egy nap, magam sem tudom miért, bementem a műtermembe, kézbe vettem az ecsetet és festeni kezdtem. A kezeim mintha maguktól mozogtak volna. Félelmeim és érzéseim testet öltöttek a vásznon. Ahogy egyre több és több képpel készültem el, éreztem, hogy minden egyes ecsetvonással csökken a félelem és a fájdalom. Tudom, hogy ez a kiállítás nem a megszokott csendéletekből és portrékból áll, de úgy gondolom hűen tükrözik, hogy milyen volt az életem akkor és most. Az utolsó öt kép, az elmúlt két hónapban készült. Ez a két hónap megváltoztatta az életemet. Boldog vagyok, hogy eljutottam idáig és nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt lehetővé tették számomra. Köszönöm a figyelmüket és jó szórakozást kívánok!

Megkönnyebbülve ballagtam oda Nick-hez, James-hez, Eric-hez és Claire-hez. Egyetlen barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát és úgy szorított magához, hogy alig kaptam levegőt.

-          Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikusak a képeid! Mindig is tudtam, hogy pofátlanul tehetséges vagy. Egyszerűen a szám is tátva maradt. Így, együtt látni ezeket a képeket, pláne úgy, hogy pontosan tudom mi volt akkor a szívedben, amikor festetted őket……hátborzongató. Az utolsó öt kép……mit is mondjak……tényleg boldog vagy. – mire idáig ért a monológjában, a szemfestéke helyes csíkokban folyt az arcán és a hangja folyamatosan elcsuklott a sírástól.

-          Köszönöm Claire. – mondtam én is könnyes szemekkel. – Gyere, rendbe szedjük az arcod. Úgy nézel ki, mintha az egyik festményemből léptél volna ki. – rákacsintottam a fiúkra, belekaroltam Claire-be és elvonultunk a mosdóba.

Az este egész tűrhetően telt. James és Eric is odáig voltak a képeimért. Persze, merték volna kritizálni az alkotásaimat. Nick már előre közölte velem, hogy ha valakinek nem tetszenek a műveim, akkor szóljak neki és ő majd finoman meggyőzi az illetőt. Imádom ezt a pasit.

Az utolsó képem mellett kritikusokkal, műértőkkel és még ki tudja kikkel társalogtam, amikor hirtelen kirázott a hideg. Úgy éreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem és az első képek egyikénél megláttam egy ismerős arcot. Csak egy pillanatra láttam, aztán már el is tűnt. Meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem és visszafordultam kis társaságomhoz. Pár perc múlva éreztem, ahogy egy kéz végigsimít a hátamon. Az érintéstől összerezzentem. Gyorsan megfordultam, de nem volt mögöttem senki. Oldalra néztem és megint megláttam azt az arcot. Nem, ez képtelenség! Ő nem lehet itt! A vér megfagyott az ereimben.

-          Miss Thompson! Jól érzi magát? – kérdezte az egyik férfi mellettem.

-          Öööö….. igen, jól vagyok. Elnézést. Azt hittem egy ismerőst láttam, de nyilván tévedtem. – mondtam kissé remegő hangon. Visszafordultam hozzájuk és próbáltam folytatni a társalgást, de szemeim ide-oda cikáztak. – Elnézést, megbocsátanak nekem? – kérdeztem, majd otthagytam őket.

Elindultam Nick-ék felé és közben a tömeget figyeltem. Egyszer a büféasztal mellett bukkant fel, aztán egy kisebb beszélgető csoport mögött, majd mintha megint éreztem volna azt az érintést a hátamon. Megpördültem, de nem volt ott. Mire odaértem Nick-hez, már remegtem, mint a nyárfalevél. Aggódva néztek rám mindannyian.

-          Dawn! Mi a baj? – kérdezte Nick. – Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna.

-          Semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. – válaszoltam remegő hangon. Mosolyt erőltettem az arcomra és hozzábújtam.

Próbáltam megnyugtatni magam. Dawn! Szedd össze magad! Ő nem lehet itt. Be van zárva. Te magad láttad. Csak ideges vagy a kiállítás miatt. Nyugodj meg! Nagy levegőt vettem és kis csapatom beszélgetésére próbáltam koncentrálni. Nem igazán sikerült. Innom kell valamit.

-          Megyek, hozok magamnak valamit inni. – mondtam és elindultam a büféasztal felé.

Megmarkoltam egy pezsgős poharat és egy hajtásra megittam a tartalmát. Letettem az üres poharat az asztalra, nagyot sóhajtottam és szemeim a legelső festmény felé tévedtek. A képet Michael „ihlette”, hiszen akkor tőle rettegtem a legjobban. A hideg is kirázott, ahogy ránéztem. Elkaptam a tekintetem róla, felvettem egy másik pezsgős poharat és el akartam indulni a többiek felé, de magam sem tudom miért, újra a képre néztem. És akkor megláttam. Ott állt közvetlenül a festmény mellett és engem nézett. Ugyanaz az ördögi vigyor ült az arcán, mint négy évvel ezelőtt. Ledermedtem, képtelen voltam megmozdulni. Ő sem mozdult, csak bámult. Nem tudom meddig néztük így egymást, de hirtelen Nick hangját hallottam magam mellől.

-          Dawn! Hé! Hallasz?

-          Michael – suttogtam.

-          Mit mondtál? – kérdezte aggódva. Erőt vettem magamon és rá néztem.

-          Michael itt van.

-          Mi? Hol? – kérdezte és pásztázni kezdte a tömeget.

-          Ott. – mutattam arra a helyre, ahol az előbb állt, de már nem volt ott. Eltűnt.

Kétségbeesve néztem körbe, de sehol nem láttam. Megőrültem volna? Csak képzelődtem? Nem! Biztos, hogy ő volt az!

-          Biztos vagy benne, hogy őt láttad? – kérdezte Nick kételkedve.

-          Igen, biztos. – néztem rá kétségbeesve. – Nem hiszel nekem?

-          Nem ezt mondtam. Ha azt mondod, hogy őt láttad, én elhiszem. Csak nem értem, hogy lehetne itt.

-          Én se értem…….Fel kell hívnom Clarke nyomozót. – hadartam és a mosdóba rohantam, bezárkóztam az egyik fülkébe és tárcsáztam.

-          Miss Philips? Mi történt? – hallottam kissé ideges hangját a vonal túl oldalán.

-          Clarke nyomozó, Michael megszökött!