23. rész - Befejezés

Rohantam, mintha az életemért futnék. A felkelő nap első sugarai épphogy csak megvilágították az üres utcákat mikor végre megpillantottam úti célomat. Már csak át kell mennem az úton és ott vagyok. Épp indultam volna, amikor egy ismerős autó parkolt le az épület előtt. Gyorsan fedezékbe vonultam és rémülten figyeltem. Pár másodperccel később egy nagyon is ismerős alak szállt ki a járműből és lassú, komótos léptekkel elindult a bejárat felé. Mégis mi a fenét keres itt? Nick veszélyben van? Mit csináljak? Valahogy figyelmeztetnem kell Nick-et, de mégis hogy? A mobilom a táskámban pihen ki tudja hol. Telefonfülke nincs a környéken. Sehol egy ember, aki segíthetne. Mihez kezdjek? Gondolkozz, Dawn! Lehet, hogy azért jött, hogy végezzen Nick-el? Nick biztos felhívta, hogy a segítségét kérje. Akkor lehet, hogy csak azért van itt, hogy játssza a lelkiismeretes rendőr szerepét. De mégse álldogálhatok itt arra várva, hogy kiderüljön melyik változat igaz. Az alak már az utolsó lépcsőfokokat tette meg, majd megállt a kapu előtt és a kapucsengőt kezdte tanulmányozni.  Mi van, ha már tudja, hogy rájöttem, hogy Michael oldalán áll? Hiszen hallania kellett, amikor a nevét kiabálva dörömböltem az ajtón. Vajon el tudom hitetni vele, hogy még mindig bízom benne? Nincs időm tovább töprengeni, cselekednem kell. Mielőtt meggondolhattam volna magam, rohanni kezdtem és magamban imádkoztam, hogy a szerencsém kitartson még egy kicsit.

-          Clarke nyomozó! Nyomozó! – kiáltottam miközben szaladtam felé. Megfordult, de a döbbenettől szóhoz sem jutott. – Clarke nyomozó! De jó, hogy itt van! Kérem, segítsen! Michael…..Michael…..Én…..én…..megöltem őt! – néhány pillanatig azt hittem, hogy kész, itt a vége. Nem fogja bevenni, hogy tényleg a segítségét kérem. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy tudom ő Thomas bácsi. De reméltem, hogy a „megöltem őt” kijelentéssel kizökkenthetem annyira, hogy megfeledkezzen erről az apróságról.

-          Hogy mondja? – ült ki a rémület az arcára egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát. – Miss Philips, kérem, nyugodjon meg és mondja el mi történt pontosan!

-          Michael….Michael életben van. Elrabolt. De….de sikerült megszöknöm.

-       Mit mond? Mi az hogy életben van? A saját szememmel láttam a holttestét. – hazudta a szemembe. A kétszínű dög.

-     Nem tudom hogy lehetséges, de nem is ez a fontos. Azt hiszem…… megöltem őt. Altatót tettem az ételbe, de….de azt hiszem túl sokat, mert …… mert elaludt…..aztán már nem lélegzett. Annyira megijedtem, hogy nem is gondolkoztam csak….csak elfutottam onnan.

-          És…..és hol van most? – egyre jobban eluralkodott rajta a pánik.

-          A régi lakásomban…

-          Rendben! Öööööö…..maga most……én……

-    Nyomozó! Minden rendben? Mitől lett ilyen sápadt? – kérdeztem ártatlanul, magamban nagyon jól mulattam. Biztos voltam benne, hogy a tervem sikerült. Ha tud róla, ha nem, hogy lelepleződött előttem, most már nem számít.

-         Igen, igen…… persze! – vett egy nagy levegőt. – Maga most menjen fel Nick-hez, a többit bízza rám! Várják meg, amíg jelentkezem! Ne menjenek sehova és ne beszéljenek senkivel! Megértette?

-       Igen nyomozó, megértettem. Kérem, siessen és ….. vigyázzon magára! – Mondtam aggódva. Lehet, hogy színésznőnek kellett volna mennem? Suhant át a gondolat a fejemben.

A következő pillanatban már a kocsija felé rohant, bepattant és elhajtott. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és mosolyogva ütöttem be a kódot a kapucsengőn. Pár perccel később már a lakásajtó előtt álltam és vártam, hogy kinyíljon. Amint megpillantottam Gödröcskét azonnal a nyakába ugrottam, ő szóhoz sem jutott a döbbenettől. Szorosan öleltük egymást, szótlanul.  A feszültség és a megkönnyebbülés eluralkodott rajtam és az eddig visszafojtott könnyeim utat találtak maguknak. Remegtem és zokogtam, kétségbeesve kapaszkodtam Nick-be. Felkapott, a kanapéhoz sétált velem, leült, az ölébe ültetett és újra a karjaiba zárt. A többiek körbe ültek minket és aggódva várták, hogy megnyugodjak. Pár perccel később könnyeim apadni kezdtek, a remegésem is csillapodni látszott. Nem faggattak, türelmesen várták, hogy én szólaljak meg előbb, pedig biztos, hogy majd megőrültek a kíváncsiságtól. Összeszedtem magam és mielőtt bármit is mondtam volna nekik, a telefonért nyúltam és tárcsáztam a rendőrséget. Sietnem kellett. Reméltem, hogy a zsaruk még az előtt odaérnek, hogy Clarke nyomozó elvihetné onnan Michaelt. Gyorsan felvázoltam a történteket és figyelmeztettem őket Clarke-ra. Megnyugtattak, hogy azonnal indulnak a helyszínre és Nick lakásához is küldenek járőröket.

-          Rendben, köszönöm. – mondtam megkönnyebbülve és letettem a kagylót.

Amikor visszaültem a kanapéra négy kíváncsi, de rémült szempár meredt rám.  Elmosolyodtam és beszélni kezdtem. Körülbelül húsz perc telt el. Épp a végére értem a mondandómnak, amikor csöngettek. Megérkeztek a járőrök és tájékoztattak, hogy a lakás már üres volt, mire odaértek, de ne aggódjunk, el fogják kapni őket. Azt mondták pihenjünk le nyugodtan, ők vigyáznak ránk. Nem nyugtattak meg teljesen, de bíztam benne, hogy Clarke nem olyan őrült, hogy hagyná Michael-t idejönni. Mivel mindenki kimerült és fáradt volt, lefeküdtünk aludni egyet. Claire és James megkapta a vendégszobát, Eric kisajátította a kanapét a műtermemben, én pedig Gödröcskével együtt bevonultam közös hálószobánkba és szinte abban a pillanatban, hogy fejem a párnához ért elnyomott az álom.

EKÖZBEN

-          Michael! Michael! Ébredj már fel, az Isten verjen meg! Térj magadhoz!

-          Mi….mi van már?

-          Térj magadhoz te idióta!

-          Jól van, jól van. De….Thomas bácsi….mi történt?

-          Hogy mi történt? Ezt neked kéne tudnod. Hagytad, hogy az a kurva túljárjon az eszeden.

-          Mi? Dawn? Hol van? Mi történt vele?

-          Megszökött.

-         De mégis hogyan? Az utolsó, amire emlékszem, hogy együtt néztük a TV-t, aztán….aztán teljes sötétség. Hogy tudott meglépni?

-          Altatót tett a kajába.

-          Szóval ezért nem evett belőle. Az a kis ribanc….én…..én megölöm…..

-         Nyugodj meg! Én már mindenről gondoskodtam. Várunk pár órát hogy teljesen kitisztuljon a fejed, aztán leszámolhatsz vele.

-          Hogy érted, hogy mindenről gondoskodtál?

-          Azt hitte az a kis liba, hogy átverhet. De nagyot tévedett.

-          Mégis mi a fenéről beszélsz bácsikám?

-          Épp Nick lakása előtt voltam, amikor Dawn futott oda hozzám. Azt mondta, hogy altatót tett a kajádba, de túl nagy lehetett az adag, mert elaludtál aztán már nem is lélegeztél. Mivel tudja, hogy a te oldaladon állok, rám akart ijeszteni azzal, hogy megölt téged. Gondoltam belemegyek a kis játékába. Azt mondtam neki, hogy menjen fel Nick-hez és maradjon ott, amíg jelentkezem. Ahogy beszálltam a kocsiba, rögtön hívtam a kerületi rendőrkapitányt, aki mellesleg régi barátom, és figyelmeztettem, hogy egy őrült nő fogja őket hívni. Röviden vázoltam neki, hogy mit fog majd mondani és megkértem, tegyenek meg mindent, hogy a zakkant hölgy megnyugodjon, amíg én oda nem érek. Szóval mostanra már valószínűleg a járőr kocsi megérkezett hozzájuk, tájékoztatták őket, hogy mi megszöktünk, de nagy erőkkel folyik utánunk a kutatás. Reményeim szerint Nick két haverja és Claire hazamentek, a két jómadár pedig az igazat álmát alussza azzal a tudattal, hogy biztonságban vannak.

-          Azta, bácsikám! Te egy zseni vagy!

-          Mit nem mondasz?

-          Na, akkor lássuk a tervet!

2 órával később

-          Minden világos?

-          Igen, bácsikám. De van még egy kérdésem.

-          És mi lenne az?

-          Mi lesz Kevinnel?

-          Az öcséd túl hülye ehhez, jobb, ha kihagyjuk a buliból. A végén még mindent elrontana.

-          Igen, igazad lehet. Akkor indulhatunk?

-          Rajta!

A kapucsengő hangjára ébredtem. Nick nem nagyon zavartatta magát, így kénytelen voltam kimászni az ágyból, hogy beengedjem a rendőröket. Remélem jó híreket hoznak. Álmosan nyitottam ki a kaput, majd pár perc múlva kopogtak az ajtón. Kitártam és rögtön teljesen felébredtem. Clarke és Michael vigyorogva állt egymás mellett pisztollyal a kezükben. Hátrálni kezdtem. Besétáltak a lakásba és becsukták maguk mögött az ajtót. Ekkor a hátam mögül meghallottam Nick csoszogását.

-          Megjöttek a rendő….. – nem tudta befejezni a kérdést.

Hirtelen kezének szorítását éreztem meg a csuklómon, majd a következő pillanatban már a háta mögül szemléltem az eseményeket.

-          Hogy a fenébe kerülnek ide? Mégis mi jó francot csinál az a két idióta a ház előtt? – kérdezte Nick dühösen.

-          Ó, kedves Mr. Carpenter! Ne bántsa a rend őreit! Ők csak a munkájukat végzik. Csak azt teszik, amit én kértem tőlük. – válaszolta Clarke büszke mosollyal a képén.

-          Mi? Miről beszél?

-          Fontos ez most? – köpte a szavakat türelmetlenül Michael.

-          Nyugalom! Ne idegeskedj! Nos hát – kezdett bele Clarke – lássuk a lehetőségeket. Dawn, választhatsz. Önszántadból velünk jössz, és akkor a drága gödröcskés bájgúnárod életben marad vagy mindketten meghaltok itt és most. A döntés a tiéd.

Képtelen voltam megszólalni. Kétségbeesve szorítottam Nick kezét.

-          Gyerünk! Nem érünk rá egész nap. Válassz! – kiabálta Michael türelmetlenül.

-          Én …. én…..én ……

Ebben a pillanatban kivágódott a műterem és a vendégszoba ajtaja. James és Eric rávetette magát Clarke-ra, Nick pedig kihasználva a pillanatnyi zűrzavart Michael-t vette célba. Minden olyan gyorsan történt. James és Eric közös erővel megszabadította a nyomozót a fegyverétől, ami végül a lábam előtt kötött ki, majd néhány jól irányzott ütéssel próbálták a padlóra küldeni az immár fegyvertelen férfit. Eközben Nick-nek sikerült kiütnie Michael kezéből a pisztolyt, ami tőlük nem messze ért földet. Michael rögtön utánakapott, Nick pedig rávetette magát és hatalmas ütésekkel tarkított birkózásba kezdtek. Hol egyikük, hol másikuk nyúlt a fegyver után. Michael hirtelen lefejelte Nick-et, aki hátratántorodott a fejét ért ütéstől, ezt kihasználva Michael megszerezte a pisztolyt és Gödröcskére fogta.

-          Most meghalsz! – sziszegte a fogai közt és ujja már a ravaszon volt.

Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy végre magamhoz térjek. Felkaptam a lábam előtt heverő fegyvert és gondolkodás nélkül meghúztam a ravaszt. A jobb vállát találtam el, minek köszönhetően kiesett a kezéből a pisztoly. Felém fordult és megdöbbent arccal nézett rám.

-          Dawn.......Ne tedd ezt!…….Szeretlek!

-          Én viszont gyűlöllek! – kiabáltam és újra meghúztam a ravaszt, és újra és újra és….

6 HÓNAPPAL KÉSŐBB

-       Mit tervezel ma estére? – kérdezte Gödröcske pajkosan.

-       Gondoltam meghívhatnánk a többieket vacsorázni. Mióta visszajöttünk a nászútról alig találkoztunk velük.

-    Igazad van. Remek ötlet. – mondta, majd magához húzott. – Nos, Mrs. Carpenter! Mivel még csak délután két óra van, megtisztelne azzal, hogy a segítségemre lesz egy lepedő-akrobatika szám gyakorlásában?

-          Hmmm. Kedves Mr. Carpenter! Hogy is tudnék egy ilyen ajánlatnak ellenállni?!?

Este hétkor már mind az öten az asztal körül ültünk és önfeledten beszélgettünk. Elfogyott néhány üveg bor, amiből én egy kortyot sem ittam. Nick furcsállotta is, rá is kérdezett, de elintéztem annyival, hogy nem kívánom az alkoholt. Aztán a desszert után elérkezettnek láttam az időt a nagy bejelentésre. Megköszörültem a torkom, mire mindenki felém fordult.

-    Örülök, hogy ismét így együtt vagyunk. Tudnotok kell, hogy ti vagytok az én családom és el se tudnám képzelni az életem nélkületek. Az ok, amiért ezt a vacsorát szerveztem, hogy megosszak veletek egy csodálatos hírt. – mosolyogva néztem végig rajtuk, majd Nick izgatott arcán állapodott meg a tekintetem. – Nos, Mr. Carpenter, remélem készen áll az apaságra.

 VÉGE

KÖSZÖNÖM, HOGY KITARTOTTATOK A VÉGÉIG!!

22. rész

-          Nick! – kiáltott fel Claire én meg majdnem leestem a kanapéról ijedtemben.

-          Mi az?

-          A régi lakásában nem lehet?

-          Már én is gondoltam rá, de a kulcs a helyén van. Meg egyébként is minek menne oda? Minden cucca itt van.

-          A fenébe! Akkor hol lehet? – tette fel Claire az 1 millió dolláros kérdést, ki tudja hanyadszorra.

EKÖZBEN

Kinyitottam a szemem és az ágyamban feküdtem. A szobaajtó irányába néztem, ami tárva-nyitva volt.

-          Micsoda rémálom. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében miközben felültem.

-          Khm. Nem akarlak kiábrándítani édes, de ez nem álom, ez a valóság.

Riadtan kaptam a fejem a hang irányába és nem akartam hinni a szememnek. Az ablak melletti fotelben ült ördögi vigyorral az arcán.

-          Mi-Michael?.....De….te……ez….ez lehetetlen! Te….te ha….halott vagy! És hol…. van….Clarke nyomozó? Az…..az ő hangját hall….hallottam. – dadogtam és hátrálni kezdtem az ágyon, amíg hátam a falnak nem ütközött.

-          Hát amint látod, élek és virulok. – mosolygott. – Amúgy nem tudom miről beszélsz. Rajtam kívül nem volt itt senki. – felállt és tett egy lépést felém.

-          Ne! Maradj ahol vagy! Kérlek! Ne gyere közelebb!

-          Jól van. Adok egy kis időt, hogy feldolgozd. De ne várass sokáig. Már négy éve várok erre a pillanatra. – ült vissza a fotelbe.

-          Mi? Én….én ezt nem értem. Meghaltál és elhamvasztottak. Hogy lehetsz mégis itt?

-          Nem emlékszel? Mondtam, hogy ha beledöglök is, akkor is kiszabadulok és újra együtt leszünk.

-          Nem, nem, nem….. Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság. – behunytam a szemem és reméltem, hogyha újra kinyitom, akkor már nem lesz ott. De ott volt.

-          De, de. Ez a valóság. Itt vagy velem és örökre együtt maradunk. – mondta önelégült vigyorral az arcán.

-          Örökre? Te megőrültél. Eszemben sincs veled maradni. Azt akarom, hogy tűnj el az életemből. – kiabáltam a könnyeimmel küszködve.

-          Nos, ez nem fog megtörténni. – mondta mosolyogva. – Akarod hallani hogy sikerült kijutnom? – kérdezte izgatottan.

-          Nem. Nem akarom. Látni sem bírlak. A hangodat sem akarom hallani. – kiabáltam.

Felugrottam és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Elértem a bejárati ajtót, de természetesen zárva volt. Mégis mit képzeltem? Térdre rogytam és zokogni kezdtem.

-          Dawn! Higgadj le, különben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. – hallottam a hátam mögül a hangját. Felé fordultam és könnyes szemekkel néztem fel rá.

-          Michael! Kérlek, engedj el! Menj valahova jó messzire, felejts el és kezdj új életet! Ígérem, senkinek nem mondom el, hogy életben vagy. – könyörögtem neki.

-          Ez igazán kedves tőled, de nélküled nem megyek sehová. Szóval kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy életed hátralevő részét velem töltöd. Az hogy ez 1 nap vagy 50 év, csak tőled függ.

Most mégis mi a fenét csináljak? Felesleges ellenkezni vele. Teljesen megőrült. Mondhatok neki akármit, nem fog elengedni. Nincs menekvés. Hacsak…… Ha belemegyek a játékba és várom a megfelelő pillanatot. Pont úgy, ahogy négy éve. A sors fintora. Ugyanott tartok, mint négy éve. Akkor bevált, remélem most is működni fog.

-          Igazad van, Michael. – mondtam. Felálltam és ránéztem. – Megérdemled, hogy kapj egy esélyt, hisz annyit szenvedtél, csak hogy újra velem lehess.

-          Komolyan gondolod? – nézett rám, és most olyan volt az arca, mint amikor megismertem. Az az angyali, kisfiús arc, amibe rögtön beleszerettem.

-          Igen. Csak kérlek, adj egy kis időt. Túl sok volt nekem ez így egyszerre.

-          Persze! Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz, de… - egy szempillantás alatt tért vissza az ördögi Michael – ne vidd túlzásba.

-          Re-rendben. – ahogy ezt kimondtam, csillogó szemekkel nézett rám és újra a régi Michael volt az. Rémisztő ez a kettősség.

-          Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Meg kell ünnepelni, hogy újra itt vagy velem. Elmegyek, hozok egy kis kaját. – már indult is az ajtó felé és én kezdtem reménykedni, hogy eljött a szökés ideje, de hirtelen megtorpant és visszafordult. – Remélem nem haragszol meg rám, de nem hagyhatlak csak úgy egyedül a lakásban. A végén még eszedbe jut valami butaságot csinálni. Irány a háló!

Engedelmesen bementem a hálószobába és hagytam, hogy rám zárja az ajtót. Pár perc múlva hallottam a bejárati ajtó csukódását. Hirtelen eszembe jutott valami. Hálát adtam az égnek, hogy a hálóból nyílik a fürdőszoba. Berohantam és imádkoztam, hogy megtaláljam, amit keresek. Rám mosolygott a szerencse. Az egyik fiók hátuljában ráleltem a kis üvegcsére, amiben az altatóim voltak. Jó rég volt utoljára a kezemben, nem is voltam benne biztos, hogy megvan még. A zsebembe mélyesztettem, leültem az ágyra és elkezdtem kidolgozni magamban a szökési tervet.

Úgy fél óra múlva hallottam, hogy Michael visszajött. Remélem nem változott meg a négy év alatt, mert ha igen, akkor lőttek a tervemnek.

-          Drágám, megjöttem! – nyitott be a hálószobába. – Gyere és főzz nekem valami finomat úgy, mint régen.

-          Megyek. – mondtam egy apró mosoly kíséretében.

Úgy látszik az égiek mellettem állnak. Féltem, hogy a bujkálásban rászokott a gyorskajákra, de szerencsére nem változott az ízlése. Nekiálltam főzni, ő pedig el kezdett mesélni.

-          Hosszú volt ez a négy év. Nagyon hiányoztál. De végig az tartotta bennem a lelket, hogy majd újra együtt leszünk. Vártam és vártam.

-          Mégis mire vártál?

-          Arra, hogy túltedd magad a történteken. Aztán Thomas bácsi behozta a cikket a kiállításodról. Tudtam, hogy eljött az idő. Az öcsém ápoló a pszichiátrián, kitalálta, hogy ha odakerülök, onnan könnyebb megszökni, mint a börtönből. Ellátott tanácsokkal, hogy hiteles legyen a roham. Elég jól csinálhattam, mert rögtön átszállítottak. Bevallom, majdnem annyi lett a tervnek. Ha Thomas bácsi nem figyelmeztet a látogatásodra, biztos, hogy lebuktatom magam. Így is alig tudtam magam visszafogni. Ráadásul veled volt az a pojáca is, akit legszívesebben ott helyben kinyírtam volna. – megremegett a kés a kezemben. Nick….Tereljük csak el a figyelmét Nick-ről!

-          Várj! Thomas bácsi? Az öcséd? Azt mondtad nincs családod.

-          Nem volt rá szükség, hogy ismerd őket. De ha szeretnéd, bemutatlak majd nekik. – erre csak bólintottam egyet. – Szóval, az öcsém lett az ápolóm és nyugtatók helyett placebót kaptam. Előző életemben talán színész lehettem, mert nagyon jól játszottam a benyugtatózott zakkantat. – büszkén kihúzta magát. Hogy oda ne rohanjak….. -  Kis időbe beletelt, de sikerült lefizetni az egyik orvost. És végre elkezdhettünk készülni a szökésre. Amikor elérkezettnek láttam az időt, a doki beadott valamit, amitől olyan lettem, mint aki meghalt. Olyan voltam, mint Shakespeare Júliája. Persze, ha valaki más vizsgál meg, akkor rájött volna, hogy valami nem stimmel, de szerencsénk volt. A jó doktor gondoskodott róla, hogy ne legyen boncolás és a testemet hivatalosan kiadták a bácsikámnak. Ezzel elhagytam a pszichiátriát és végre szabad voltam.

-          Várj! Clarke nyomozó azt mondta, hogy volt boncolás és hogy látta a holttestedet. Ez hogy lehet?

-          Tudod, mi a nyomozó teljes neve?

-          Öööö……nem.

-          Thomas Clarke.

A fakanál kiesett a kezemből. Döbbenten meredtem Michael-re.

-          Akkor…….

-          Igen! Clarke nyomozó a bácsikám, ő Thomas bácsi.

-          Ó te jó ég!

-          Vigyázz, mert odaég a kaja, és akkor durcás leszek. – mondta fenyegető hangon. 

Összeszedtem magam és folytattam a főzést, ő pedig tovább beszélt.

-          Na szóval! Mikor végre szabad voltam, el kezdtem tervezgetni a visszaszerzésedet. Követtelek, figyeltem minden lépésedet és vártam a megfelelő alkalmat, de mindig volt veled valaki. Tegnapelőtt akartalak elkapni, de nem voltam elég gyors. És aztán végre, tegnap eljött a tökéletes alkalom.

-          És miért pont ide hoztál?

-          Nem is tudom. Thomas bácsi mondta, hogy kiköltöztél és hogy üres a lakás. Gondoltam ismerős környezetben hamarabb megnyugszol.

-          Nagyon figyelmes vagy. – mondtam és reméltem nem hallja ki hangomból, hogy legszívesebben belédöfném a konyhakést.

-          Tudom. Ezért szerettél belém. – mosolygott rám önelégülten.

Inkább nem válaszoltam és elkezdtem aprítani a petrezselymet. Itt az alkalom, több lehetőségem nem lesz. Vettem egy nagy levegőt és …….

-          Aúúúúúúúú!

-          Mi történt? – szaladt oda hozzám Michael.

-          Elvágtam az ujjam. Aúúúú, ez nagyon fáj! – a csaphoz mentem és a víz alá tartottam az ujjam. – Hoznál nekem valami kötszert a fürdőből, kérlek? – néztem rá.

-          Persze, hozom. – és már rohant is.

Nem is próbáltam kijutni a lakásból, hisz láttam amikor bezárta és a kulcsot zsebre rakta. Gyorsan a pultra tettem jó néhány tablettát, a kés nyelével összenyomtam őket, a tenyerembe sepertem, beleszórtam az ételbe és elkevertem. Gyorsan letöröltem a pultot és a kést, majd visszamentem a csaphoz és újra a víz alá tartottam az ujjam. Pár pillanattal később Michael visszajött kezében a kötszerrel.

-          Jól vagy, Dawn? Nem szédülsz? – kérdezte, őszintén aggódva miközben bekötözte az ujjamat. Milyen megható…….

-          Jól vagyok. Azt hiszem, ezúttal kimarad a petrezselyem. – mosolyogtam rá.

-          Oda se neki. Együnk! Már nagyon éhes vagyok.

-          Én most egy kicsit émelygek, főzök magamnak egy teát. De te csak egyél.

-          Rendben, ahogy gondolod. – leült, én tálaltam neki, ő pedig jó ízűen elkezdett enni.

Elkészítettem a teámat és leültem vele szemben. Izgatottan kortyolgattam a forró italt és vártam, hogy mikor fordul le a székről. De nem történt semmi. Befejezte az evést és nem látszott rajta, hogy elálmosodott volna. Kezdtem kétségbeesni.

-          Gyere, nézzünk meg egy filmet, mint régen. Imádtam veled a kanapén összebújni és csak bambulni a TV-t.

Vonakodva követtem és lehuppantam a kanapéra. Elmélyülten válogatott a DVD-k között, amiket még nem vittem át Nick-hez. Nagy nehezen kiválasztott egyet, berakta és leült mellém. Elindította a filmet, átkarolt és magához húzott. Legszívesebben sikítva szabadítottam volna ki magam a karjaiból, de türelmesnek kellett lennem. Úgy fél órája néztük a filmet, amikor észrevettem, hogy egyre nagyobbakat pislog. Tíz perc múlva a feje a vállamon landolt és végre elaludt. Vártam még pár percet, hogy biztos legyek benne, mélyen alszik. Felálltam, megrugdostam a lábát, de semmi reakció nem érkezett. Összeszedtem minden erőmet és nagy nehezen a hálószobába vonszoltam, kivettem a kulcsot a zsebéből, majd rázártam az ajtót. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd bezártam magam mögött és rohanni kezdtem.

21. rész

Csendben léptem be a lakásba nehogy felébresszem Dawny-t. Elmúlt éjfél, úgyhogy már biztos édesen szuszog. Lábujjhegyen beosontam a hálószobába, de legnagyobb meglepetésemre az ágy üres volt és érintetlen. Felkapcsoltam a lámpákat és a nevét kiabálva körbejártam a lakást, de nem volt sehol. A fürdőszobában a törölközője és a kád száraz volt, a konyhában semmi nyoma a vacsorának. Ezek szerint haza se jött. De akkor hol lehet? Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Előkaptam a mobilom és felhívtam. „Az ön által hívott szám jelenleg nem elérhető, a sípszó után hagyjon üzenetet!” Mi a ……? Nem törődve a kései órával felhívtam Claire-t. A sokadik csörgésre végre felvette.

-          Hmmmm?

-          Claire! Nick vagyok. Ugye Dawn ott van nálad?

-          Nick? Mi? Dawn? Nem, nincs itt. Miért?

-          Mert itthon sincs.

-          Micsoda? Nyolc óra körül váltunk el és elindult haza.

-          De nem érkezett meg. A telefonja meg ki van kapcsolva. Valami történt vele, érzem.

-          Úristen! Most mihez kezdjünk?

-          Mi történt? – hallottam meg a háttérből James álmos hangját.

-          Claire! James van ott, ugye?

-          Igen!

-          Remek! Szedjétek össze Eric-et és gyertek ide!

-          Rendben, indulunk.

Leraktam a telefont és elkezdtem gondolkozni. Mit kéne tennem? Ha baleset érte, akkor kórházban van. De akkor már értesítettek volna, nem? És ha megtámadták és egy sikátorban fekszik valahol? ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolnom? De hát mi másra gondolhatnék? Nem jött haza, a telefonja ki van kapcsolva….. Dawn, kicsim! Merre vagy?

EKÖZBEN

Kezdtem magamhoz térni. A fejem lüktetett és homályosan láttam. Pislogtam néhányat és szépen lassan kitisztult a kép. Körbenéztem. Ez a régi lakásom, a hálószobám, az ágyam. Hogy kerülök én ide? Az utolsó, amire emlékszem, hogy végre megláttam a főutat, egy éles fájdalom és aztán filmszakadás. Felkeltem és a szoba ajtajához sétáltam. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Mi ez az egész? Lehet, hogy Nick megtalált és idehozott? De akkor miért van zárva az ajtó? És egyébként is, hogy találhatott volna rám, hisz még én se tudtam hol vagyok. Már pedig valaki idehozott. Mert, hogy nem én jöttem ide és zártam magamra az ajtót kívülről, az biztos. Nagyon rossz érzés kerített a hatalmába. Nem akarom megvárni, hogy kiderüljön, ki hozott ide. Azonnal el kell innen tűnnöm. Mivel az ajtó zárva volt, az ablakhoz mentem. Széthúztam a függönyt és…..te jó ég……valaki bedeszkázta. Mi a fene folyik itt? Nyugi Dawn, higgadj le! Gondolkozz! Telefon! Hol a táskám? Átkutattam a szobát, de persze nem találtam sehol. A vonalas telefonom, ami az ágyam mellett volt az éjjeli szekrényen, szintén nem volt sehol. Mi a fene folyik itt? Ki hozhatott ide? Gondolkoztam és csak egy emberre tudtam gondolni: aki a leveleket írta. Csakis ő lehet. Remek. Amikor már azt hittem, hogy lezárhatom a múltat, az újra kísérteni kezd. Csapdába estem, ahonnan nincs kiút. Összekuporodtam a sarokban és vártam, hogy betoppanjon titokzatos elrablóm.

EKÖZBEN

Amíg vártam Claire-t és a fiúkat kinyomtattam a New York-i kórházak listáját. Megérkeztek és rögtön elkezdtünk telefonálni. Két óra alatt végeztünk, de nem lettünk okosabbak. Hívhattuk volna a rendőrséget, de azok úgyse csinálnak semmit 48 óráig. Végül Claire felvetette, hogy hívjuk fel Clarke nyomozót, de nem vette fel. Jellemző. Amikor tényleg szükség lenne rá, akkor nem elérhető. Megállás nélkül hívtam a nyomozót a vonalas telefonról, közben felváltva néztem a telefonom kijelzőjét (hátha Dawn hív) és a bejárati ajtót (hátha egyszer csak betoppan), s közben imádkoztam, hogy Dawn épségben legyen!

EKÖZBEN

Iszonyatosan féltem. Mi a francért kellett nekem sötétben sétálgatnom? Miért nem ültem taxiba, mint minden más normális ember? Miért történik velem mindez? Mit akar tőlem az az őrült? Folyamatosan járt az agyam, de nem találtam választ a kérdéseimre. Aztán meghallottam: ajtócsapódás, léptek zaja, halk beszélgetés. Az ajtóhoz osontam és hallgatóztam. Férfiak beszélgettek, de nem tudtam kivenni, mit mondanak. Egy telefon folyamatosan csörgött, de úgy tűnt nem foglalkoznak vele. Aztán csend lett. Rátapadtam az ajtóra. de nem hallottam semmit. Újra megszólalt a telefon és ezúttal felvették. A férfi ingerülten szólt bele a telefonba. Ahogy meghallottam a hangját, nem hittem a fülemnek. Nem! Ez lehetetlen! Mit keres ő itt? Ennek semmi értelme! 

EKÖZBEN

Egy órán keresztül folyamatosan próbáltuk elérni Clarke-ot, mire végre felvette azt az átkozott telefont.

-          Tessék, Clarke.

-          Clarke nyomozó! Nick Carpenter vagyok. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter! Mi történt? Miért ilyen zaklatott a hangja?

-          Dawn eltűnt.

-          Hogy mondja?

-     Dawn…..eltűnt. Nincs sehol. A telefonja ki van kapcsolva. Már felhívtuk a kórházakat, de semmi. Kérem, segítsen!

-          Mr. Carpenter, kérem, nyugodjon meg! Tudja, hogy 48 óráig nem tehetünk semmit.

-      Tudom. De muszáj csinálnia valamit. Biztos, hogy történt vele valami. Elrabolták, vagy még rosszabb. Tudja, hogy az az őrült, aki a leveleket írogatta, még szabadlábon van. Ki tudja mire képes? Kérem, nyomozó!

-          Rendben van. Meglátom, mit tehetek. Majd jelentkezem.

-          Köszönöm nyomozó.

EKÖZBEN

Dörömbölni kezdtem az ajtón.

-          Clarke nyomozó! Itt vagyok. Kérem, segítsen! Clarke nyomozó!

Semmi válasz. Miért nem segít? Hallania kell engem. Mi történik itt? Kétségbeesve és zokogva dörömböltem és kiabáltam tovább.

-          Hahó! Hall engem? Kérem! Clarke nyomozó! Szabadítson ki!

Abbahagytam és vártam. Közeledő lépteket hallottam. A falhoz hátráltam, megmarkoltam az éjjeli lámpát, a fejem fölé emeltem és vártam. Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be rajta, akit reméltem. Ahogy tudatosult bennem, hogy ki áll előttem, rögtönzött fegyverem kiesett a kezemből és újra minden sötétségbe borult.